Európa felosztása

Alig négy évvel azután, hogy 1941. augusztus 12-én az akkor még papíron semleges Egyesült Államok Augusta nevű hadihajóján Winston Churchill javaslatára Franklin D. Roosevelt elfogadta a háborús céljaikat megfogalmazó úgynevezett atlanti chartát, Potsdamban a három győztes nagyhatalom zárónyilatkozatban állapodott meg Közép-Európa felosztásáról. Az atlanti charta – amelyhez összesen 47 állam, köztük 1941. szeptember 24-én a Szovjetunió is csatlakozott – kinyilatkoztatott elvei között szerepelt, hogy a győztesek nem törekszenek területek elfoglalására, a határokat az érintett népek beleegyezésével módosítják, tiszteletben tartják a népek önrendelkezési jogát, s az agresszorok lefegyverezése után lemondanak az erőszak alkalmazásáról.
Az 1945. augusztus 2-án elfogadott potsdami zárónyilatkozatban – amelyet két nappal később Franciaország magára nézve kötelezőnek ismert el – már semmi sem maradt az atlanti charta fennkölt elveiből. S ezt a tényt nem magyarázza meg az, hogy a charta első aláírói közül nem volt már hivatalban az 1945. április 12-én elhunyt Roosevelt, valamint a választási veresége miatt július 25-én a miniszterelnöki posztról és Potsdamból is távozni kényszerült Churchill sem.
A Wehrmacht 1945. május 7-i reimsi, majd szovjet nyomásra egy nappal később Berlin-Karlshorstban megismételt kapitulációját követően nem volt egyértelmű, milyen irányt vesz a szövetségesek Németország-politikája. Annyi bizonyos volt, hogy a területgyarapodásban érdekelt, áruban és emberben történő kárpótlást igénylő Moszkva az első pillanattól elutasította, hogy bármilyen csekély jogokkal felruházott egységes német kormány működjön. A főként pénzre számító angolszász hatalmak az első napokban, ha megszorításokkal is, de engedélyezték a Karl Dönitz tengernagy vezette kabinet tevékenységét. A győztesek eközben már felosztották egymás közt azt, ami akkor a lerombolt ország legnagyobb értékének számított: a német kutatási eredményeket. Becslések szerint csak az első évben az amerikaiak mintegy 90 tonna műszaki leírást vittek magukkal.
A Németország legészakibb csücskében, a Flensburg melletti mürwiki haditengerészeti bázison tevékenykedő szakértői kormány kettős célt követett: meg kívánta őrizni a Német Birodalom jogfolytonosságát, illetve a legfontosabb napi ügyekben próbált javítani a katasztrofális élelmezési, egészségügyi, lakásviszonyok között vegetáló német lakosság, valamint a milliószámra ott tartózkodó menekültek és foglyok helyzetén. Dönitz gesztusként utasította a legfelsőbb bíróságként működő lipcsei Birodalmi Bíróságot, hogy lásson hozzá a német háborús bűntettek – különösen a koncentrációs táborokban történtek – kivizsgálásához.
Május 23-án azonban megalázó színjátékkal – a kormány letartóztatásával, majd meztelenül történt megmotozásával – ért véget a Dönitz-kabinet működése. A jogi vákuumot a június 5-i úgynevezett berlini utasítás töltötte ki, amelynek értelmében a négy győztes egészen a községek szintjéig átvette a kormányzati hatalmat Németországban. A megszállás első évét amerikai részről a vezérkari főnökök egyesített bizottságának 1945. április 26-án nyilvánosságra hozott 1067-es utasítása határozta meg, amely a Morgenthau-terv számos elemét is magában foglalta. Az utasítás, amely azt is tiltotta, hogy az amerikai katonák szóba álljanak a bennszülöttekkel, a lakosság minimális szinten történő ellátását, valamint a járványok kirobbanásának elkerülését nevezte meg célként.
Németország és ezen keresztül egész Közép-Európa jövőjét tisztázandó gyűltek össze tehát Potsdamban a győztesek képviselői 1945. július 17-én. Mivel még nem lehetett tudni a nagy-britanniai választások eredményét – ekkoriban két hétig is eltartott a voksok számolgatása –, Churchill magával vitte a Munkáspárt vezérét, Clement Attleet is. A konferencia színhelyéül szolgáló kastély a Cecilienhof volt, amely 1913–1917 között készült II. Vilmos császár legidősebb fiának, aki az angol udvarházak stílusát követő épületet feleségéről nevezte el. Így, ellentétben a még mindig élő mítoszokkal, a kastélynak semmi köze sem volt a sokszor elátkozott „porosz militarizmushoz”. Az épület kiválasztását is praktikus szempontok motiválták: a megszálló csapatok előzőleg olyan eredményesen pusztítottak, hogy a hivatalosan berlini találkozónak nevezett rendezvényt a magas rangú látogatók fogadására alkalmas épület híján a német fővároson kívül kellett megtartani.
A februári jaltai találkozót követő helyzet elsősorban Churchillnek okozott fejtörést, hiszen Sztálin számára, amint azt számtalanszor kifejtette, evidenciának számított, hogy ha egy hadsereg elfoglal egy országot, ott a saját társadalmi rendszerét vezetteti be. Láthatóan a Rooseveltet követő Harry S. Trumant sem zavarta különösebben Európa szegényebb keleti felének szovjet megszállása, azt a kontinens nyugati felében várható nyereséghez képest leírható veszteségnek tartotta. Churchill Truman elnök különmegbízottjával, Joseph Daviesszel, a közismerten szovjetbarát amerikai diplomatával a potsdami tárgyalások előkészítéséről folytatott megbeszélésein volt kénytelen ráébredni élete egyik legnagyobb külpolitikai tévedésére. A brit miniszterelnök hosszú ideig úgy politizált, mintha azonosak lennének az angol és az amerikai érdekek, és legfeljebb figyelmeztetnie kellene erre az alapigazságra a néha erről megfeledkező Washingtont. Davies viszont világossá tette, hogy számukra Lengyelország és Közép-Európa csak „alkutömeg”. Ezért ha Közép-Európa kérdésében vita bontakozik ki London és Moszkva között, akkor Washington legfeljebb közvetíteni hajlandó, de esze ágában sincs nyomást gyakorolni a szovjetekre a brit érdekek védelmében.
Ráadásul az angolszász államok propagandagépezete a német–szovjet háború négy esztendeje alatt mindent elkövetett, hogy pozitív képet fessen „Joe bácsi” Szovjetuniójáról. S akkoriban még Washington számára is úgy tűnt, a háborúban kivérzett szovjet állam „kordában” tartható gazdasági-pénzügyi eszközökkel. Így a német fegyverletételt követően az Egyesült Államok leírta a Szovjetuniónak adott pénzügyi és katonai támogatást, és az együttműködés tisztán üzleti alapokra helyezése mellett érvelt. A brit miniszterelnök számára azonban Közép-Európa és benne Lengyelország sorsa kulcskérdésnek számított: 1938–39-ben éppen azért dolgozott egy Hitler-ellenes szövetség megteremtésén, hogy megakadályozza egyetlen ország hegemóniáját az európai kontinensen. Most, az emberéletekben és anyagiakban bekövetkezett borzalmas veszteségeket követően annyiban változott az európai helyzet, hogy a háborúba gazdaságilag belerokkant Nagy-Britannia – amely már 1940 végén amerikai hitelekből élt – jóval kevésbé volt képes befolyásolni az öreg kontinensen történteket, mint öt-hat esztendővel korábban.
Az angolszász hatalmak a potsdami találkozó előkészítése során szinte csak abban értettek egyet, hogy minden nyomulása ellenére nem hívják meg a francia ideiglenes kormány fejét, Charles de Gaulle-t. A brit és amerikai katonák körében egyértelmű közutálatnak örvendő De Gaulle-t – aki elsőként volt hajlandó néhány koncesszióért cserében elismerni a közép-európai szovjet hódításokat – a Németországgal és Olaszországgal szembeni mértéktelen területi követelései okán sem engedték a nagyok közé. Párizs a francia rögeszmének tekinthető Elzászon és Lotaringián túl a Saar-vidékre, Pfalzra és az egész Rajna-vidékre, valamint Észak-Itáliára is igényt tartott.
Az angolszász hatalmak kettős „Szovjetunió-politikát” folytattak. Egyrészt – tekintettel a Vörös Hadseregnek a szárazföldi haderőben megmutatkozó megkérdőjelezhetetlen fölényére – gesztusokat gyakoroltak Moszkvával szemben. Például London már 1944. október 31-én megkezdte a volt szovjet állampolgárok kiszolgáltatását a szovjet hatóságoknak annak ellenére, hogy tisztában volt vele, milyen sors vár a deportáltakra. És nemcsak a Vlaszov-hadsereg tagjainak hadijoggal ellentétes kiadásáról volt szó, hanem azokról a – legtöbb esetben a németek megszállta területeken erőszakkal toborzott – „keleti munkásokról” is, akiket éhbérért dolgoztattak a birodalom hadiüzemeiben. Brit alapossággal azonban nemcsak a szovjet állampolgárokat szolgáltatták ki – 1945. szeptember 7-ig 2,3 millió személyt – a moszkvai állambiztonsági szerveknek, hanem sok esetben olyan orosz emigránsokat is, akik a polgárháborúban a fehérek oldalán szerzett érdemeikért magas brit kitüntetésben részesültek. A nyugati szövetségesek 1944–46 között csaknem ötmillió személyt adtak ki Moszkvának annak tudatában, hogy nagyobb részüket azonnal kivégzik, a „szerencsésebbek” pedig örökre eltűnnek a gulág bugyraiban. A kiadatásuk mellett szólt az az érv, hogy London csak a legnagyobb nehézségek közepette volt képes biztosítani a brit lakosság élelmezését, így nem esett nehezére, hogy megszabaduljon néhány millió éhes száj táplálásának gondjától. Ez lehetett az egyik oka annak a döntésnek is, hogy az amerikai csapatok június folyamán kiürítették azokat a türingiai és szászország-anhalti területeket, amelyek az 1944-es londoni megállapodás értelmében a szovjet megszállási övezethez tartoztak. Az angolszász hatalmak egyelőre nem panaszkodhattak, hiszen Moszkva is betartotta az érdekszférák elhatárolása ügyében tett vállalásait: például a Vörös Hadsereg egységei 1944 őszén megálltak a görög határon, és az ottani kommunista partizánok hívó szava ellenére sem vettek részt az ország megszállásában.
Ugyanakkor a fenyegetőnek érzett túlerő korábban már arra késztette Londont, hogy a csúcspontját a Drezda 1945. februári elpusztításával elérő Mennydörgés hadművelettel demonstrálja a szovjet politikai és katonai vezetésnek, milyen pusztításra képes az angolszász légierő. Ugyanez a Moszkvával szembeni erődemonstrációs szándék, valamint a fegyver gyakorlatban történő kipróbálásának óhaja állt az atombomba hirosimai és nagaszaki bevetésének hátterében is, hiszen az összeomlás szélén álló Japán különböző közvetítőkön keresztül már hetek óta fegyverszünetért könyörgött. Ezt támasztja alá az a tény, hogy amikor Truman július 17-én értesült a sikeres Los Alamos-i kísérletről, azonnal utasítást adott arra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, de mindenképpen augusztus 2-a, a konferencia tervezett befejezése előtt mérjenek atomcsapást Japánra. Az amerikai elnök egyúttal mindent elkövetett, hogy – ellentétben a jaltai megállapodással – lebeszélje a Szovjetuniót a Japán elleni támadásról.
Jellemző, miként fogadta a brit miniszterelnök július 23-án a sikeres atombomba-kísérlet hírét. Lord Alanbrooke tábornagy, a birodalmi vezérkar főnöke szerint Churchill „már abban a helyzetben látta magát, hogy az orosz ipari és lakóközpontokat eltörölje a föld színéről… Azonnal e bomba egyedüli tulajdonosának képzelte magát, aki ott vetette be azt, ahol akarta, s ezzel úgy érezte, mindenható, aki képes arra, hogy Sztálinnak diktáljon!”
A nagyhatalmak számára a legsúlyosabb dilemmát az egymástól távol álló megszállási célok közelítése jelentette. Hiszen ha – amint az a Morgenthau-tervben és a hírhedt 1067-es direktívában szerepelt – Németország feldarabolása és az agrárállamok szintjén történő vegetáltatása a cél, akkor a németek képtelenek lesznek eleget tenni a Jaltában elfogadott 20 milliárd dolláros jóvátételi kötelezettségüknek. Valamint lehetetlenné válik a német ajkúak millióinak áttelepítése a legfontosabb mezőgazdasági területeitől megfosztott országba.
Churchill július 25-i távozása – a súlytalan Attlee képtelen volt őt pótolni – végül is lehetővé tette a három „nagy” Európa sorsát évtizedekre meghatározó megegyezését. A nyilatkozat legfontosabb pontjai értelmében a németeket „rendezett és humánus módon” kell áttelepíteni Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. E „humánus átköltöztetés” óvatos becslések szerint is minimum 2,5 millió halálos áldozatot követelt – immár békeidőben. Németországnak az Odera–Neisse vonaltól keletre fekvő területei – Kelet-Poroszország északi csücskét leszámítva – lengyel megszállás alá kerültek. Ami a hivatalos varsói álláspont szerint a lengyeleknek azért sem esett nehezükre, mert e területekről az ott élő kevéske német már amúgy is elmenekült.
A potsdami határozatok szerint Németországnak alá kellett vetnie magát a „nácitlanításnak”, a „demokratizálásnak”, a „demilitarizálásnak”, a békebeli gazdaság szempontjából feleslegesnek ítélt üzemeket, gyárakat leszerelték, a veszélyes konkurensnek számító nagyvállalatokat szétdarabolták.
A számos területen homályosan fogalmazott megállapodásban – hiszen egészen mást értettek a demokratizálás fogalmán a szovjet, mint a nyugati megszállási övezetekben – már tetten érhető a kibontakozó hidegháború. Az a hidegháború, amely a korábbi totális megsemmisítést célul tűző békeelképzelésekkel ellentétben még egy esélyt adott a németeknek. Hiszen bármennyire elátkozta is a propaganda a német katonákat, ők rendelkeztek több harci tapasztalattal, mivel az angolszászok és a szovjetek harcmodorát is ismerték. Nem véletlen, a Szovjetunió is mindent elkövetett azért, hogy együttműködésre bírja a Wehrmacht-tábornokokat. Nem Moszkván múlt, hogy csak hat tábornok – közülük a legismertebb a Sztálingrádnál kapitulált Paulus volt – vett részt a keletnémet néphadsereg felépítésében. Ráadásul rövid időn belül Moszkvában és Washingtonban is belátták: nem engedhetik meg maguknak, hogy Európa közepén, a két blokkot elválasztó vasfüggöny kulcsállamaiban állandó belső elégedetlenség uralkodjon.