IRA-harc békés eszközökkel

Másról sem esik szó napok óta a világsajtóban, mint az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) történelmi bejelentéséről. A gerillák a múlt héten letették a fegyvert, és ezzel végérvényesen lezárták az 1969-ben kirobbant polgárháborút. A magyar sajtóban is nagy terjedelemben foglalkoztak a hírrel, csakhogy amíg a nagy nyugati lapok mélyreható elemzésekben tárgyalták a fordulatot, a hazai hírmagyarázók többsége meglehetősen egyoldalú következtetésekre jutott. Ezek sorában a következő érvelés számított a legtipikusabbnak: az IRA-t legyőzték, a látványos kapituláció a világterrorizmus elleni hadjárat nagy sikere. Az északír polgárháborúnak vége, s bár a rettegett köztársasági titkos hadsereg nem szűnik meg, gyakorlatilag súlyát veszítette a helyi közéletben – tették hozzá a hazai kommentárok.
Nem egészen így áll a helyzet. A fenti tételből mindösszesen annyi állja meg a helyét, hogy szeptember 11. valóban felgyorsította a békefolyamatot Észak-Írországban. Való igaz, hogy a London–Washington–Dublin-tengely négy éve fokozta az IRA-ra nehezedő nyomást, mint ahogyan az is megfelel a valóságnak, hogy a londoni robbantások után az ír köztársaságiak többé nem gondolkodhatnak fegyveres csapásban. Miután az IRA mindig is politikailag motivált akciókat hajtott végre, pontosan tudják, hogy egy esetleges terrorcselekménnyel elidegenítenék támogatóikat, szimpatizánsaikat.
A fegyverletétel azonban nem jelenti a mozgalom vereségét. A titkos hadsereg nem kapitulált sem a brit kormány, sem a nemzetközi közvélemény, sem a terroristákat „levadászó” George W. Bush előtt. A helyzet jóval bonyolultabb ennél. Mindenekelőtt világosan látni kell, hogy a tulajdonképpeni háború egy évtizede véget ért Észak-Írországban, és ezt a gerillák is tudják. Hosszú évek óta béke honol a sziget északi részében, és angliai célpontok ellen sem intéznek már bombahadjáratot, mint a 70-es években. Az IRA utolsó nagy londoni merénylete nem a közelmúltban, hanem 1996-ban rázta meg Docklands irodanegyedét. Észak-Írország alkotmányos és közjogi helyzetét sem manapság, hanem még 1998-ban rendezték. A nagypénteki megegyezés után a békefolyamat lelassult egy időre, de valójában soha nem omlott össze. Ami pedig katonai téren azóta zajlott, az a szakadárok műve: a Real IRA és a Continuity IRA szórványos kísérletei azonban nem rázták meg a katolikus társadalmat, sőt az előbbi szervezet vezetője, Mickey McKevitt bebörtönzése óta erősen kétséges, hogy egyáltalán képesek-e a fegyveres ellenállás megjelenítésére.
Időközben az IRA-t felügyelő Sinn Féin párt a saját közösségén belül felülkerekedett a mérsékelt SDLP-n, és immáron a legerősebb köztársasági-katolikus pártnak mondhatja magát. Az északír lakosság majdnem 45 százalékát kitevő katolikusok nekik szavaztak bizalmat az önkormányzatokban, és – ha egyszer majd valóban megkezdi működését – a helyi kormányban. Az IRA letette a fegyvert, de a tegnapi aktivisták egy része öltönybe bújt, és a Sinn Féinben politizál tovább. Gerillából politikusok lesznek, akárcsak a párt mai vezetése, az elnök Gerry Adams és az alelnök Martin McGuinness, akik titkosszolgálati sejtések szerint az IRA héttagú hadseregtanácsának tagjaként szervezték a fegyveres akciókat. Mindeközben nem tántorodtak el eredeti céljaiktól. A belfasti „erős ember”, Gerry Kelly néhány évvel ezelőtt kendőzetlenül közölte velem, mennyire büszke IRA-tagságára.
Nem szólnak a kommentárok arról, hogy a köztársasági mozgalom micsoda önmérsékletet tanúsított az elmúlt évtizedben. A békefolyamat nyitányaként 1994-ben ők hirdettek elsőként tűzszünetet. Nem ültek fel a sorozatos provokációknak, nem törődtek a túloldal folyamatos vádaskodásával, ráncba szedték saját radikálisaikat, és minden erejükkel a politikai építkezésre törekedtek. Az IRA és a Sinn Féin vezetői nem állnak hadilábon a matematikával, jól tudják, hogy a jelenlegi születési ráták mellett a katolikusok néhány évtized múlva többségben lesznek Észak-Írországban. Vérontás helyett az északír köztársaságiak mostanság a demográfiai mutatókat tanulmányozzák. Jelenleg senki sem tudja a választ arra a kérdésre, hogy milyen alkotmányos következményei lehetnek a majdani katolikus többségnek, de az máris borítékolható, hogy ezzel a fordulattal az egyesült Írország reménye nem került messzebbre. Mert történjen bármi az előttünk álló évtizedekben, a sziget egyesítésének eszméjét a terebélyesedő ír köztársasági mozgalom soha nem adja fel.
Gerry Adamsék egy pillanat alatt elveszítenék hitelüket választóik előtt, ha hátba támadnák a köztársasági mozgalmat, és feladnák elveiket. Akkor hiába harcoltak az előző nemzedékek, az 1981-ben éhségsztrájkban elhunyt Bobby Sands és társai feleslegesen dobták oda életüket, céltalanul senyvedtek a börtönök mélyén a köztársaságiak százai-ezrei. A Sinn Féin tisztában van ezzel, mint ahogyan a hétköznapi ember is, aki három évtized rettegés után végre élvezheti a béke gyümölcseit.
Rendre elfeledkeznek a kommentárok arról, hogy Észak-Írországban nem csak az IRA tartotta rettegésben a tartomány lakosságát. A különböző unionista szervezeteket alig-alig említik a híradások. Pedig az UDA, az UVF, az LVF, a Red Hand Commando alaposan kivette a részét az öldöklésből, az évek során valóságos irtó hadjáratot indítottak a köztársaságiak ellen. Arról nem is beszélve, hogy jó ideje bandaháború folyik soraikban, ráadásul nem fennkölt politikai célokért, hanem a belfasti drogpiac birtoklásáért. Az északír válság legfőbb „reklámhordozója” mindig is az IRA volt, de aki szem elől téveszti a jól szervezett és nagy létszámú unionista szervezeteket, aligha láthatja tisztán a konfliktus alakulását.
Hosszú út vezetett a megbékélésig. Harmincöt év alatt az ír köztársaságiak – a legfőbb célon, az ír egyesülésen kívül – voltaképpen mindent elértek. A 60-as években Észak-Írország unionista apartheid államként működött, a jövevény protestánsok körülbelül úgy bántak az őshonos katolikusokkal, mint az amerikai telepesek az indiánokkal. Ma a tartomány dinamikusan fejlődik, az emberek jobban élnek, a két közösség lassan semmilyen tekintetben nem különbözik egymástól. A 60-as években a belfasti Harland and Wolff hajógyár tízezer munkása között mindössze négyszáz katolikus akadt, miközben az összlakosság egyharmadát ők alkották. Ma a munkaerőpiacon nincsenek efféle visszaélések, a katolikusok egyenrangúak. Harmincöt évvel ezelőtt pénzbírságot kellett fizetnieannak, aki kitűzte házára az ír lobogót, ma szerte a tartományban kétnyelvűek az utcák, közterületek. Néhány éve önkormányzatok híján fegyveresek őrizték a gettósodott városnegyedeket, ma mindenütt demokratikus választásokat tartanak. Észak-Írország a maga útját járja, és a brit állam mellett az Ír Köztársaság is beleszólhat a tartomány turisztikai, mezőgazdasági, oktatási ügyeibe. Sok határon túli magyar elégedett lenne hasonló jogosítványokkal.
Valójában miért is kellene harcolni? A jövő kihívásaira majd a köztársaságiak új nemzedéke adja meg a választ, a maga idejében.