Ki láthat itt tisztán?

Kuncze Gábor a napokban jelentette be, hogy el van ragadtatva az SZDSZ teljesítményétől, más mellett az oktatás terén is. Magyar Bálint miniszter pozícióját nem rendítette meg az érettségibotrány sem, s azóta talán még nagyobb elánnal kampányol a tárca elképzelései mellett: a legnagyobb sláger a szegregáció elleni harc, az integráció ügye. De hogyan látja ezt a diadalmenetet a gyakorlatban egy cigány értelmiségi, aki a rendszerváltozás előtt és azóta is oktatáspolitikával, a cigány gyermekek ügyével foglalkozik? Fátyol Mihály szerint tarthatatlan állapot alakult ki mára, és ez nagyban köszönhető a hatalmi gőgből fakadó arroganciának.

A rendszerváltozás óta a magyar oktatásügy a „Kőműves Kelemen-szindróma” áldozata: amit az egyik kurzus nagy nehezen felépít, a következő kritikátlanul lerombolja. Az Antall-kormány idején elindult egy folyamat, körvonalazódott egy szemléletmód, intézményrendszer, arra keresve megoldást, hogyan lehet úgy megújítani az oktatást, ami a meglévő és egyre növekvő társadalmi különbségeket kompenzálni képes az esélyegyenlőség jegyében. Aztán következett a kormányváltás, az SZDSZ vezette tárca – Fodor Gábor, majd Magyar Bálint alatt – lesöpörte az asztalt, tekintet nélkül arra, hogy mi van rajta: minden ment a szemétbe. Az Orbán-kormány oktatási vezetése megkísérelte a szakadás befoltozását, a folyamatosság visszaállítását. Az akkor kialakított szisztéma, a több lábon álló ösztöndíjrendszer természetesen szintén nem volt tökéletes, ettől függetlenül eredményei ma már megmutatkoznak: meg kell csak nézni, hányan kerültek be és szereztek bizonyítványt a középfokú és egyetemi oktatásban az egykori ösztöndíjazottak közül. Aztán jött ismét az SZDSZ és Magyar Bálint, aki a szerves, korrekciókkal való továbbépítkezés helyett megint borított. A vicc az, hogy a területen dolgozó munkatársai közül sokan éppen az előző kormány szisztémájának köszönhetően lehetnek ott, ahol vannak – vélekedik Fátyol Mihály, aki már a rendszerváltozás előtt is a roma gyermekek oktatási problémáival foglalkozott, a rendszerváltozást követően két cikluson át az Országos Cigány Önkormányzat oktatáspolitikával foglalkozó képviselőjeként dolgozott. Ő volt az, aki elsőként továbbképzéseket szervezett országszerte a cigány gyermekekkel foglalkozó pedagógusok számára – akkor, mikor még híre sem volt a pedagógusképzésben a romológiának – máig élő, ható szakmai fórumot teremtve ezzel.
Az Országos Közoktatási, Jogvédő, Szolgáltató Egyesület vezetőjeként a jelenlegi koalíció is felkérte, hogy az integráció, a roma gyerekek oktatásának speciális kérdéseiben készítsen szakmai tanulmányt, ám végül a dologból semmi sem lett, nem tartottak igényt az egyesület szakmai tapasztalatára. Véleménye szerint az a baj, hogy a minisztérium a szócséplésen kívül semmi mást nem csinál. Járják az országot, és az oktatási intézményekben népszerűsítenek egy programot, amiről senki sem tudja, hogy mi is valójában. Például a mintaintézménynek szánt csobánkai iskola már két éve működik, és kiderült: siralmasak az eredmények. Ugyanúgy elviszik a nem cigány szülők a gyermekeiket másik településre, másik iskolába. A kimenő gyerekek zöme ugyanúgy nem tanul tovább, ugyanúgy kimaradnak a túlkorosok, ugyanúgy sok a magántanuló… Ráadásul az oktatás színvonala rettenetesen alacsony, a gyermekek tudásszintje egyáltalán nem jobb, mint más, nem „integrált” intézményben. Ez jellemző a többi intézményre is: az ilyenfajta eredmények elérése az egész intézményrendszer tekintetében tavaly hétszázmillió forintba került a minisztériumnak – véli Fátyol Mihály. Mint mondja, az a legnagyobb gond, hogy a tárca által erőltetett integrációs rendszerben „sehol nem szerepel a gyermek”, kizárólag az intézmények infrastrukturális fejlesztéséről, illetve a pedagógusok számára megfogalmazott elvárásokról szól. Ugyanakkor a pedagógusok többsége nem lát tisztán: pontosan mit is várnak el tőle, ezt milyen módszerekkel tudná teljesíteni, és persze a ködbe vesző eszmények megvalósításához igen kevés helyen van meg a megfelelő személyi, szakmai háttér. Elég itt csak arra utalni, hogy vajon hány olyan normál iskola van, ahol van gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus? Legalább egy-egy intézményenként, nemhogy minden osztályban… Ha a szándék meg is lenne, hol vannak ehhez a források? – tette fel a kérdést, és úgy vélekedett: a katolikus püspöki karral történt „pengeváltás” az integráció ügyében arra vezethető vissza, hogy Magyar Bálinték nem hajlandók tudomásul venni: a konzervatív felfogású oktatási rendszerekre is van igény, és azok is életképesek. Még az integráció tekintetében is. Annak ellenére nem veszik ezt tudomásul, hogy igen sok cigány, illetve hátrányos helyzetű kisgyerek kap színvonalas oktatást ezekben az intézményekben. Még a saját soraikból is:
– Borzasztóan károsnak tartom, hogy az oktatásügyet, valahányszor az SZDSZ színre lép, eluralja egyfajta, a rendszerváltozás előtti időkben meggyökeresedett „szetás” mentalitás. (A Solt Otília nevével fémjelzett Szeta, a Szegényeket Támogató Alapítvány a demokratikus ellenzék egyik emblematikus szervezete volt a rendszerváltozás előtt. – A szerk.) Ezt az agresszív, ám szakmailag körvonalazatlan nyomulást nem tudják kezelni a pedagógusok, az intézményfenntartók, nem beszélve a szülőkről és a gyermekekről. Az ebből fakadó feszültség mára szinte tapintható. Íróasztal mellől nem lehet megváltani a világot, a dolgok a gyakorlatban dőlnek el. Ám Magyar Bálint úgy csinál, mintha az ő zsebében lenne a bölcsek köve. Hála istennek, az ország pedagógustársadalma megfelelően felkészült, többéves tapasztalattal bírnak, ők ismerik a helyi viszonyokat, ők tudják, hogy mi is az, amit meg lehet tenni. De ha három-négy évenként homlokegyenest mást mondanak nekik, mást várnak el tőlük, az óhatatlanul az oktatási rendszer teljes szétzilálódásához vezet. Ezt tapasztaljuk ma – véli Fátyol Mihály, hozzátéve azt is, hogy ez a játék a mi gyerekeink bőrére megy, miközben azon a szűk szakértőnek mondott körön kívül, akik a „Bólogató János” szerepkörét töltik be, a minisztérium nem áll szóba senkivel, nem folytat az ügyről érdemi, széles körű társadalmi vitát. Mint mondta, az ő egyesülete – annak ellenére, hogy rajta van a minisztérium szakmai listáján, hiába kérte, nem kapta meg a vonatkozó szakmai anyagokat. Holott ez törvénytelen.
– Meg kellene hallgatni a pedagógusokat, a szakmai szervezeteket… És tudomásul kellene venni, hogy a szülőknek is vannak alkotmányban garantált jogaik, nevezetesen a szabad iskolaválasztás is. Nekem az a véleményem: nagyon komolyan végig kellene gondolni a helyzetet, mindazt, ami az elmúlt 15 évben történt. Hogy a cigányság pozitív diszkriminációja járható út-e, vagy csak felesleges feszültségeket kelt? Nem támogatásra van szükség, hanem elérhető és elégséges állami forrásokra, mindenkinek. Legfőképp pedig komolyan kéne venni, hogy az oktatásügy nemzeti sorskérdés: a rendszernek ciklusról ciklusra, organikusan kellene épülnie. A tarthatatlan állapot, ami mára kialakult, nagyban köszönhető a hatalmi gőgből fakadó arroganciának. A humanista szólamok pufogtatásán túl egyszer már valakinek el kellene magyaráznia a pedagógusnak, a szülőknek, hogy hova, hogyan, miért, milyen források bevonásával, milyen pedagógiai módszerekkel „integráljanak”, egyáltalán: tisztázni kellene, milyen oktatási intézménytípusok vannak, tisztázni kellene legalább az alapkérdéseket. És nem az ideológiát, hanem a gyermeket kellene végre a középpontba állítani. Az ő érdekei mindenekfölött állnak. Jövőjüket nem lehet feláldozni a hatalmi harcok, a világnézeti elvakultság vagy akár a jó szándékú dilettantizmus miatt.