Köznapló

Július 28., csütörtök
Ma eltűnődtem azon az egyenlegen: hány egyiptomi halott ér ötvenhét angol halottat? Hetvennél nyilván több, mert amíg szerte Európában leállították egy percre az életet, hogy tisztelegjenek a pokolgépek londoni áldozatai előtt, a csaknem hetven egyiptomi halott annyi figyelmet sem kapott, hogy emlékükre lassítsanak. Miért is tették volna? A Sarm-es-Sejkben nyaraló európaiak néhány kivétellel megúszták, minden mehet tovább.
Európai – ez a jelző régen rangot jelentett. Ma egyre inkább szégyent és gyorsuló száguldást egy meredek erkölcsi lejtőn.

Augusztus 1., hétfő
Nézem a tévében a jó szabónál varrató vállalkozót, aki orvosból lett üzletember, és most miniszterként igyekszik kivágni a rezet. Valószínűleg ukázba kapta, hogy gyakran használjon olyan szavakat, mint lendület, siker, utolérni, megelőzni, gyorsabban haladjunk, fejlettebbek vagyunk… Használja is őket, ráadásul azt állítja: tíz–tizenkét éven belül utolérhetjük Ausztriát, de jó esetben nem is kell ennyi idő hozzá… Nézem ezt a száguldó politikai atlétát, gyakran mosolyog, villogtatja a fogait, ahogy ambícióinak bal indexe is folyton villog, mint aki máris előzi fél Európát. Kedvem volna megkérdezni tőle: aztán jó kedélyben és boldogságban megelőzzük-e őket? Mert ez a lényeg, s hogy mennyire az, jelzi, hogy az ehhez való jogról külön passzus rendelkezik az amerikai alkotmányban. A BUX meg a többi számhalmaz valójában maszlag, szemfényvesztés meg némi statisztikai ügyeskedés. Persze nem tudom, érdekli-e ezt az igyekvő, kicsit affektáló embert, hogy az elégedettséget illetően utolsók vagyunk, s bizony még az unió után ácsingózó románok és bolgárok is több derűvel élik életüket, mint a „mai magyarok”. És lehet itt hirdetni, hogy ennyivel több autópálya épült, meg hogy nagyobb a gazdasági növekedés, mint a németeknél, ez semmit nem jelent, ha az életkedv gyönge, ahogy gyöngék az izmok is, mint nemrég megtudtam egy másik kimutatásból, és nyilván azért gyöngék, mert nem kap egyik sem tápot és biztatást. Nem láthatjuk, ami ebben a kusza világunkban kapaszkodó lehetne: a tartalmas magyar múltat. Helyette tudományos bizonyítékokat kaptunk és kapunk leginkább arról, mit tudunk rosszul. Miféle hamis álmokat dédelgettek őseink. Mi az, ami nem igaz. Márpedig az olyan nép, amelynek nincs mítosza, pontosabban: amelynek mitikus múltját külső segítséggel módszeresen széttiporták (és ezt a többség, főleg a művelt többség, mint sötétben baktató bányaló, bólogatva el is fogadta), az ilyen népnek a zsebe is laposabb. És most figyeljen, miniszter úr, ha már öné a gazdasági tárca!
Talán hallott róla, hogy idegenforgalmi csáberőként szerződtettünk egy fáradt amerikai moziszínészt, készült vele egy reklámfilm, kinti barátaim látták, s mondták, nemhogy vonzana, inkább taszít. A románok ehelyett csináltak egy félperces klipet, amelyben van Kárpátok, van Brancusi, van Drakula, vannak dákok és van tenger, a látvány mögött pedig az a zene szól, amelyért Bartók is lelkesedett. Vagyis: fele költség, dupla élvezet. De ez mind semmi. Most figyeljen, miniszter úr!
Ahogy a románok ráéreztek, hogy van biznisz a dákokban, Drakulában és más, turistákra fazonírozható misztikumban, a bolgároknak is megjött az eszük, hopp, előkapták a trákokat, a trákok földben hagyott kincseit, kitűnő érzékkel teszik meg a bolgár múlt előzményének a lázadó trák rabszolgát, Spartacust és az ugyancsak trák énekest, Orpheuszt. És szakasztott így tették Prága történetének szerves részévé a csehek a törő-zúzó Gólemet. És az üzlet kedvéért bizony az osztrákok is átlépték a maguk árnyékát. A Habsburg-ház tagjainak annak idején elkobozták a vagyonát, nem kaptak sem beutazási engedélyt, sem útlevelet, de ez nem akadályozta az osztrák állam idegenforgalmi szervezetét abban, hogy serényen mutogassa és történetekkel fűszerezve árulja a Habsburgok hagyatékát: fülön fogják a turistát, és cipelik Innsbrucktól Bad Ischlen át Bécsig, Schönbrunnig. S teszik mindezt azért, mert tudják, hogy bármily szép a táj, bármily remek a konyha, és kényelmes a szállás, ez csak része a vonzerőnek, a többséget immár az érdekli, kik köszönnek át a múltból úgy, hogy csupa ámulás lesz a lélek és lúdbőrös a kar.
Ilyen lehetne esetünkben a nagy hun király, Attila, akinek városát és temetési helyét minden forrás Magyarországra teszi, és akinek hódító személye motorja lehetne az idegenforgalomnak, ha… És itt jönnek a bajok, hiszen az országra a kezdetektől óriási veszélyt jelentő germán kultúrbilincsektől mintha nem akarnánk szabadulni. Igaz, hogy akik ellene lázadtak a századok során – lehetettek zsidók, mint Vámbéry, magyarok, mint Ady, szlávok, mint Zrínyi –, kigúnyolták, megalázták vagy eltették láb alól a germán kultúrgyarmatosítók megelégedésére.
Nem, itt nem finnugor ügyről van szó, sokkal fontosabbról: az arcunkról, amely egyre jellegtelenebb. Siratjuk magunkat Trianon miatt, harcolunk azért, hogy köztéri szobruk legyen elüldözött íróknak, de az senkinek nem jut eszébe, van-e szobra Attilának az ország bármely terén vagy magaslatán? Nincs, mert a hiányérzést a germán spongya kitörölte a lelkekből. Arra fogni meg, hogy nincs rá pénz, egyszerűen nevetséges… Tessék példát venni a vasutasokról! 1920-ban téglajegyeket vásároltak, abból épült fel a MÁV-kórház. Ha van közakarat, megvalósul bármi.
De ehhez nem könnyezni kell, és nem folyton versekbe kapaszkodni, mint Petőfi korában, amikor ennyi a prózai tennivaló. Amikor ennyire szükségünk van arra a múltra, amely megtart, amely erőt ad, amely a győzteseket állítja elénk, és akikből – nem kell finnyáskodni – üzletet is lehet csinálni. Mert ha így folytatjuk, végképp elveszik tőlünk Attilát, ahogy vitték hajdan a nagyszentmiklósi kincset, Bocskai koronáját, később a Batthyanaeumot, a Teleki Tékát, újabban a festő Mednyánszkyt vagy Báthory Erzsébetet, a csejtei várúrnőt – jobb, ha nem sorolom tovább.
Fel kéne szabadulni végre lélekben is, csakhogy egy nemzet boldogsága nem kész áru, s főleg nem GDP-től függő, parlamentből alászálló manna, azért küzdeni kell. Küzdeni a gyermekét szóra tanító anyának, a diákjait bátorító tanárnak, a felelősen fogalmazó írónak, a misére készülő papnak – a maga helyén mindenkinek. Ám ehhez, barátaim, nem gubbasztani kell, nem búsongó nótákat danolni, amiért a sors elbánt velünk, hanem segíteni magunkon. A felszabadulás egyebek mellett azt is jelenti, hogy nem fogadjuk el többé az idegenből ránk akasztott múltat, és visszavesszük azt, ami a miénk. De hogy tudjuk, mi a miénk, minden családban legyen magyar mitológia!
Érti ezeket a szavakat, Kóka miniszter úr? Gondolkozzon el ezen az Attila-ügyön! Üzletnek se rossz…

Augusztus 2., kedd
Meghalt Kránitz Lajos, a színész. A hírolvasó Bárdos kolléga szerint leginkább arra emlékezünk majd, hogy a színész hangján szólalt meg a Dallas sorozat főszereplője: Jockey. Szegény Kránitz… A kereskedelmi csatorna szerint életművének sarokköve: egy amerikai szappanopera szinkronhangja…

Augusztus 3., szerda
A dolgok sikere nem kis részben az életmódon múlik. Ezért figyeli minden alkotó ember nem múló kíváncsisággal, vajon a másik hogyan csinálja. Még a magára sokat adó Márainál is találni példát az effajta kukucskálásra. 1961-es naplójában írja: „Schleichen, nyolcvankét éves amerikai fényképész hosszú életének egyik tapasztalata: mindig azonnal változtatni kell, mihelyt valami szisztéma lett az életben… Változtatni kell az életmódon, a lefekvés és a felkelés időpontján, az étkezésen, a munkaterveken, a lakásban, az ismerősökkel való kapcsolatokon, mindenen és mindenben.”
Van, aki nem más módszereit figyeli, inkább a magáét tökéletesíti. A kommunista amerikai festő, Rockwell Kent mintha jó előre hallotta volna nem kommunista kollégája, az osztrák Hundertwasser intelmét: „Úgy kell élni, mintha háború lenne, és jegyre adnának mindent…” Kent egy időben tényleg így kosztolt: „Reggelire zabkása, nagy tételben vásárolva és olcsón. Ebédre – az ebédemet magammal vittem a munkába – csak kenyér és földimogyorókrém. Vacsorára? Sült bab (disznóhús nélkül), de nem konzervből származó sült bab, hanem olyan, amit én sütöttem. Vagy borsóleves vagy burgonya, fehérrépa, káposzta, sárgarépa vagy sárgaborsó. Zsír helyett a burgonyámra és vaj helyett a kenyeremre gyapotmagolaj, amit gallonszámra vásároltam, egy kis tálba öntöttem, megsóztam, és kenyeret mártogattam bele: ó, milyen finom volt. Csemegeként pedig – nem mindig – aszalt szilva, alma vagy barack. Heteken és hónapokon át ezen a koszton éltem: sohasem volt ennyi energiám, sohasem voltam ilyen formában.”
Medgyessy Ferenc, legnagyobb szobrászaink egyike másra ad receptet. „A sorrendet be kell tartani, különben felborul a lét alapja. Tehát: 1. termelni, 2. bemutatni, 3. jelen lenni, 4. eladni. Könyörtelen az élet. Aki bírja, marja. Persze ez a marás finoman, simán menjen, mert kupán vágnak bennünket, ha nem vigyázunk. Sok az irigy. […] Nekem nincs egyetlen szomorú szobrom sem, az én műtermemben senki nem sír, senki nincs válságban, egyetlen modellem se ütközött össze a fennálló világrenddel.”