Láger a világ végén

Tizenöt esztendővel ezelőtt külföldi állampolgár nem léphetett be Magadanba, arra pedig gondolni sem lehetett, hogy a környéken működő lágereket – vagy azok maradványait – végiglátogassa valaki. A zárt várost a peresztrojka nyitotta meg, de a rendszerváltás rosszat is hozott, hiszen az új világban az északi régió elveszítette fontosságát. Moszkvában úgy gondolták, hogy ami arany még ott van, azt kibányásszák ugyan, de a térséget már nem fejlesztik, így a magadaniak magukra maradtak. A fiatalok elkívánkoznak innen (aki teheti, nyugatabbra költözik), a többieknek pedig nem marad más, mint a régi „szép” időkre való emlékezés. A nosztalgiába nem fér bele annak az iszonyú árnak az emléke, amelybe a városnak és környékének az átalakítása, az emberi életkörülmények megteremtése került.
Kevés embernek fontos az áldozatok emléke – ők többnyire vagy egykori lágerlakók, vagy leszármazottaik. Nekik 1996-ig kellett várniuk arra, hogy legyen egy kegyeleti helyük: ekkor adták át ugyanis az akkori elnök, Borisz Jelcin által szorgalmazott (és másokkal egyetemben anyagiakkal is támogatott) emlékhelyet. A város fölé magasodó Maszk láthatóan azóta sem vált zarándokhellyé. Amikor mi felmegyünk, a velünk tartó tévések bevallják, hogy sohasem jártak a jókora betontömb belsejében. Vita annál több volt róla, mert az ortodox egyház előbb magát az elnevezést vitatta, utána pedig a mű hátoldalán helyet kapó, kicsavart testű corpus ellen emelt kifogást arra hivatkozva, hogy sérti a keresztényeket.
A hetvenes években Amerikába emigrált szerző, Ernst Nyeizvesztnij (magyarul Névtelen Ernő) alkotása kínosan ügyel az ökumenére. A szobor felé vezető úton a lágerek nevei mellett minden vallásfelekezet kapott egy sírkövet; a keresztény, ortodox, görög katolikus, zsidó és muzulmán szimbólumok mellett az ateistákra is gondoltak, igaz, sarlóval és kalapáccsal jelezve világképüket. Érdekes különben a fura nevű alkotó élete is: miután egyik műve nem nyerte el Hruscsov tetszését, kizárták az orosz művészeti szövetségből, így nem dolgozhatott. Nem maradt más választása, mint az emigráció. Az már a sors iróniája, hogy a pártvezér halála után a hozzátartozók tőle, a megtagadott művésztől rendeltek emlékművet.
A részleteiben is emberi arcokat formázó Maszkban két kis teremnek van hely. Az egyik cellának van berendezve a lágerlakók által hátrahagyott szegényes tárgyakkal. A másikban azt láthatjuk, ami maradt a rendszer által megbüntetettekből: szögesdrótok között apró fejfák, pontosabban konzervdobozaljba bevésett számok – még a halál után sem járt ki nekik a saját név méltósága.
A látogatás után igyekeznünk kell, mert a kormányzó emberei megígérték, levisznek a nemzetiségek lakta területre. Az iroda előtt szolgálati UAZ áll, benne bársonyozott székek várták valaha a munkában megfáradt elvtársakat. A jármű aszfalton ugyan nem versenyképes, de csakhamar megvilágosodnak előttünk az előnyei, mert pár kilométerre a várostól elfogy alólunk az aszfalt. Idegenvezetőnk, Dimitrij Pjotrovics csukcs származású, de most egy másik népcsoporthoz, az evenkikhez visz minket.
Ola városka főterén kétfős delegáció vár a Lenin-szobor alatt. Egyikük egy tunguz férfi, akinek – mint mondja – a családi hagyomány szerint sámánná kellett volna lennie, de megváltoztak az idők, így ügyvéd és mellékállásban nemzetiségi képviselő lett. Valamennyi azért ragadhatott rá a misztikum iránti fogékonyságból, mert minden szabad pillanatban kártyatrükkökkel akart szórakoztatni bennünket.
Miközben megmutatják nekünk szerény múzeumukat, megtudjuk, hogy jelenleg hatezer evenki él a tartományban. Egykor halászatból, vadászatból és rénszarvastenyésztésből éltek, csónakjaikkal még Alaszkába is át tudtak menni. Jelenleg négy településen vannak többségben, de nekik is sokat ártott a Szovjetunió: természetközeli életmódjukat gyári munkára vagy bányászcsákányra cserélték. Akkor még pénzt is adtak azoknak, akik siettek a beolvadással, de azóta változott a koncepció: most vissza akarják tanítani őket őseik életmódjára. Ennek érdekében program indult az alkoholról való leszoktatásra, a vállalkozóknak gyógyszeradagolót ültetnek be a bőrük alá, amelynek következtében, ha akarnának, sem tudnának inni, az első korty vodka után ugyanis azonnal rosszul lesznek. Az evenki származásúak előnyt élveznek a halászati engedélyeknél, az idén például nyolcszáznyolcvanháromezer tonna hal kifogására kaptak engedélyt, és fókából is annyit lőhetnek, amennyit akarnak. A hatezres közösségnek százhúsz diákja van Oroszország különféle egyetemein állami pénzből, így esély van arra, hogy két-három generációs szünet után újra helyreáll az evenki öntudat.
A múzeumlátogatás után levisznek a partra, hogy a máig nomád életmódot folytató halászokkal találkozzunk. A part menti sekély vízben sok száz méter hosszú háló feszül, a család tagjai zsákszámra hordják ki a lazacot. Amint megérkezünk, azonnal megpucolnak kettőt, és egy jókora lábasban főzni kezdik a hallevest. Amíg rotyog az ennivaló, az öreg halász elmeséli, hogy kétféle lazac van: a tengerpart mentén úszó és a folyókban felfele induló. Az utóbbi a jobb, mert annak húsa tartósítható – régen a vadászgató evenkik napi negyven–ötven kilométert is haladtak a hóban a füstölt lazachús alapú élelemmel.
A levesbe petrezselymen kívül semmilyen fűszer nem kerül, és akkor van kész, amikor a benne fövő hal szeme kifehéredik. A hír hallatán többen elsápadnak a magyar csapatból, de a szíves invitálást nem illik visszautasítani, ezért néhányan nekigyürkőzünk a feladatnak. Mi tagadás, ettünk már ennél jobbat, de a mellé felszolgált vodka is sokat segített a helyzeten, és a lakoma senkinél sem okozott nem várt következményeket. Távozás előtt az öreg a lelkünkre kötötte, hogy írjuk meg: a környéken szénbányát akarnak nyitni, és az végleg elzavarja innen a halakat.
A tengerparti ebéd után egy lakótelepek árnyékában épült házba hívnak, hogy megmutassák a máig élő evenki szokásokat. Három gyerek és két nő öltözik teljes harci díszbe, és az egésznek olyan íze lesz, mint amikor hortobágyi műcsikósok adnak ízelítőt a magyar kultúrából a német turistacsoportnak. A parasztvakítás mellett csak annyi érvet tudok felhozni, hogy tényleg lelkesen csinálták, és nem kértek pénzt érte, de azt nem szeretném megérni, hogy valaha ilyen helyzetbe kerüljenek például a székelyek.
Másnap hajnalban nagyon korán kelünk, a tervek szerint elmegyünk a Magadantól csaknem háromszáz kilométerre levő Butuceag lágercsoporthoz. Hat órát tart az út, mert csak az első harmada aszfaltozott. Ahogy haladunk nyugat fele, egyre inkább szürkül a dúsnak különben sem mondható szibériai növényzet, hogy végül igazi kősivatagokba érkezzünk. Olyan a táj, mintha egy gigantikus égi malomból alaposan megszórták volna zúzalék kővel – a szürke és barna árnyalatokat csak nagy ritkán töri meg néhány satnya fenyő zöldje. A meredek szurdokokban és hegyoldalakon helyenként igazi kőfolyók medre látható, hóolvadáskor vagy nagyobb viharok idején itt zúdult le minden a kopár hegyről. Az úttal párhuzamosan fenyőfából ácsolt kerítés szalad – mint megtudjuk, ezt hófogónak készítették a rabok. Az út minden egyes szakaszának külön felelőse volt, és ha a tél folyamán gödrössé vált, a „tulajdonosát” a legnagyobb fagyban is kizavarták – büntetésből ráadásul élelem nélkül –, hogy azonnal megjavítsa. Nem csoda, hogy kevesen jöttek vissza a javításból, de minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy majd ötven évvel az utolsó láger bezárása után is járható az út.
Kisbuszunk defektet kap az éles köveken, s alighogy kiszállunk, szúnyogok és böglyök hada lendül támadásba. Igazi kegyetlenség ez a természettől: télen az embertelen hideg, nyáron a rovarok teszik elviselhetetlenné az életet. A rabokat ráadásul gyalog hajtották végig azon a háromszáz kilométeren, amelyet mi autóval teszünk meg. Olyan transzport is akadt, amely huszonötezres létszámmal indult a városból, és ötezernél kevesebben érkeztek meg a lágerbe. A túlélők beszámolóiban számtalan olyan történetet lehet olvasni, amikor a menetből kézen fogva léptek ki házastársak, és indultak az erdő felé a megváltó halálba, tudva, hogy szökési kísérlet címén azonnal lelövik őket.
Megérkezünk a lágerek előtti utolsó településre, Uszty-Omcsugba. A települést egykori lágerlakók és leszármazottaik lakják, ugyanis a kényszermunkából való szabadulás után mindenkinek meghatározott ideig (gyakran évtizedekig) a térségben kellett maradnia, csak ekkor már fizetést kapott a munkájáért. A polgármester meghallgatja jövetelünk célját, majd egyetlen szót mond a nagy fekete szolgálati telefonjába: Urál. Kis idő múlva akkora jármű érkezik, amelynek a kereke magasabb egy tízéves gyereknél. Felkapaszkodunk az utasszállításra alkalmassá tett raktérbe, a kísérőnkké szegődő geológus mellett helyi fiatalok is jönnek, hogy a lágerben télen a medvék által megrongált kereszteket újraállítsák. A harminc kilométeres utat két óra alatt tesszük meg, de a jármű olyan helyeken megy át (patakmedrekben, szakadékok szélén és friss növésű rekettyésben), ahol gyalog is nagyon nehezen lehetne átjutni. Amíg a hegy felé kapaszkodik a teherautó, van idő beszélgetni. A gyerekek nevetve mondják, hogy télen bizony gyakran van mínusz ötven fok a faluban, és természetes gesztussal válaszolják meg buta kérdésünket: olyankor otthon ülnek.
Geológus kísérőnktől megtudjuk, hogy a Butuceag lágercsoport öt tábort foglalt magában, ezekben előbb ólmot, később uránt is bányásztattak a rabokkal. Az első transzport 1937-ben érkezett, az utolsó tábort 1955-ben zárták be. Hogy közben hányan haltak meg, senki sem tudja megmondani. A táborokban egyszerre hétezren voltak, de folyamatosan kellett biztosítani az utánpótlást a magas halálozási arány miatt. Elmegyünk a felhagyott uránbánya meddőhányója mellett, a radioaktív sugárzás most is háromszorosa az egészségre még nem káros határértéknek.
Egy különös történetre is jut idő: a Dzigar Alekszandr nevű hegedűművészt koncert közben hurcolták el valahonnan Oroszországból, hogy aztán évekig ebben a lágerben dolgoztassák. A mester több száz éves hegedűjét zálogba adta az őrnek azzal a feltétellel, hogy a saját tábori esküvőjén legyen egy üveg igazi vodka. Később kiváltotta volna ugyan a hangszert, de az őr letagadta a zálogot. Unokái nemrég adták el a mesterhegedűt félmillió dollárért.
Megérkezünk az utolsó emelkedő alá, innen gyalog kell továbbmennünk. Az ezernégyszáz méter magas csúcs alatt jól látszanak a romok, a tiszta időnek köszönhetően karnyújtásnyinak tűnik a távolság. Hamar kiderül, hogy emberpróbáló vállalkozás a feljutás (különösen, ha fényképezőgép és kamera is van a kézben), félúton komolyan megkísért a visszafordulás gondolata, a táv háromnegyedénél az azonnali ájulás látszik az egyetlen kivitelezhető stratégiának. Végül – egyórányi mászás után – valahogyan feljutok. Odafenn egy rozsdás fém karosszék és többtucatnyi síndarab fogad. Lehet, hogy az uránbányának köszönhető, de itt tényleg a madár sem jár. Elképzelni sem tudom azt a mérhetetlen emberi szenvedést, melynek árán a rosszul táplált, hiányos ruházatban lévő rabokat ide felcipelték, arról nem is beszélve, ha télen kellett felkapaszkodniuk. Később felfedezem, hogy a hegy oldalában keskeny sínpár fut, ezen tolták ki az építőanyagot a csúcs alatti gránitbányából.
Borzongatóan szép, holdbeli tájat látunk, amelyen óriási áldozatok árán hagyott nyomot az ember. A rabok magasan fenn, a csúcs alatt laktak, de házaikból csak a kőfalak maradtak meg, s ha figyelmesen járunk a romok között, lapátot, széttaposott cipőket találunk. A vakolt őrház – ahol a katonák laktak a családjukkal, tulajdonképpen maguk is fogolyként – jobban bírta az elmúlt ötven évet, de ennek az épületnek is beszakadt a teteje. A kertben, többszörös szögesdrót kerítés mögött, egy hinta árválkodik. Az őrök gyerekei játszhattak itt, ez lehetett nekik az egyetlen szórakozás. Egy másik, normális világban teljesen megszokott dolog lenne, itt azonban kísérteties látvány, mindenki elcsendesedik egy pillanatra.
Szó nélkül jövünk le a hegyről, a lejutás különben a mozgó és hamar legördülő kövek miatt meglehetősen nyaktörő mutatvány.
Amikor visszakapaszkodunk az Urálra, azon gondolkodom, hogy bár itt is meghalt több tíz- vagy százezer ember, ide nem vezet négysávos autópálya, nincs emlékhely, és nem szerveznek ünnepélyeket évente többször pompás külsőségek között. Elindult a teherautó, mögöttünk gyorsan összezárnak a bokrok. Pár év, és soha többé nem lesz út a hegyre, ahol háborítatlanul porlad szét sok ezer brutálisan kegyetlen halált halt ember utolsó emléke.