A két világháború közt keletkezett, úgynevezett bombázóelméletekre – a Németország és szövetségesei elleni hagyományos bombázókampányt követően – a Japán elleni atomtámadások tették fel a koronát. A javarészt az olasz Giulio Douhet tábornok nevéhez kötött teóriák az ellenség lakossági és gazdasági központjainak légicsapásokkal történő lerombolását tekintették a jövő háborúit eldöntő módszernek, s a császárság kapitulációja mintha alátámasztotta volna helyességüket. A tudósok és a történészek máig vitatkoznak ennek az állításnak az igazáról, ám az kétségtelenül tény, hogy a nukleáris fegyverek kifejlesztésével a bombázóelmélet egyik élen járó megvalósítója, az amerikai Curtis LeMay tábornok teljesen újszerű eszközt kapott a kezébe, melyből elég volt néhányat bevetni a kívánt pusztítás elérése érdekében. Szintúgy tagadhatatlan tény, hogy az óriási pusztító erő önmérsékletre intette a nagyhatalmakat, amelyek így nem is vállalták egy újabb globális összecsapás kockázatát.
A szemben állás 1991-es véget értével azonban a nukleáris fegyver nem került a történelem szemetesládájába, hagyományos birtokosai (Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína, Izrael) az új világrendben sem mondtak le róla. Bár a két szuperhatalom jelentős mértékben csökkentette robbanófejei és hordozóeszközei számát, az elmúlt másfél évtizedben két országgal (Pakisztán, India) gyarapodott az atomhatalmak közössége, további két állam (Irán, Észak-Korea) pedig közel került e képesség megszerzéséhez. Az atomhatalommá válás technológiájának (robbanófej és hordozóeszköz) elterjedését nem sikerült megakadályozni, amiben szerepet játszott a volt szovjet tudósok fellépése éppúgy, mint az alternatív fejlesztők (például a pakisztáni Abdul Kadír Hán) kufárszelleme, vagy a nyugati atomlétesítmények és technológiák elégtelen biztonsági rendszere.
Míg azonban a hagyományos atomhatalmak a pozíciójukat körmük szakadtáig védik, s az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszerrel teszi magát immunissá a korlátozott volumenű nukleáris rakétacsapások ellen, kevés szó esik az „alternatív” nukleáris támadóeszközökben rejlő potenciálról. Míg ugyanis a hagyományosnak tekinthető atomrobbanófej-hordozóeszköz kombináció viszonylag könnyen felderíthető infrastruktúrát feltételez, egy miniatürizált atomfegyvert elvben bárki, bármilyen úton célba juttathat, ami növeli a nem állami szereplők (terroristák) atomhatalommá válásának lehetőségét is. Amennyiben a fejrész méretének csökkentésére irányuló erőfeszítések eredményei is a növekedés tárgyává válnak, úgy az atomcsapásokat eddig megelőző elrettentési gyakorlat elveszti jelentőségét, s a világ egy új, minden korábbinál veszélyesebb korszakba lép.
Körkép a hadászati támadófegyverekről. Az évfordulóra időzítve jelentette meg a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontja (SVKK) Szentesi György katonai szakértő tanulmányát Hatvan évvel Hirosima után címmel, melyben a szerző átfogó képet nyújt a hadászati alkalmazású nukleáris fegyverekről. Külön-külön fejezetben ismerteti a hagyományos „atomklub” öt tagállamának arzenálját, az újonnan deklarált atomhatalmak (India, Pakisztán), valamint a nem deklarált, illetve atomhatalmi státusra törő országok (Izrael, Észak-Korea, Irán) nukleáris fegyverzetét és azok hordozóeszközeit. (MN)
