(Rex Hunt miként horgászik…)

Én nem tudom, hogy önök nézik-e a Discovery Channel horgászműsorát. Jómagam tompa téli napokon némi nosztalgiával szoktam volt figyelni a sorozat főhősét, Rex Huntot, aki a világ legszebb folyóin és tavain mutatja be horgásztudományát és az anyatermészet különböző csodáit. Kimondom nyíltan: szívesen lennék a magyar Rex Hunt. Most rögvest meg is próbálom, klasszikus írásmóddal helyettesítve a tévékamerát és az élőbeszédet, amely – miként mondottam – az ő esetében szellemes és nosztalgiát ébresztő.
Nos, kezdjünk hozzá! Itt ülök a cs.-i nádas szélén, hátam mögött egy hatalmas kövekből álló gáttal, amelyen éppen egy úszó munkagép dolgozik oly módon, hogy iszonyú robajjal bazalttömböket zúdít a kőhányás tetejére. A robaj kifejezetten előnyös, mivel elnyomja a strand hangszóróiból áradó kíméletlen zenét és a kiskorú orosz turisták visongását, akik élvezik a tizenhat fokos vizet. A víz egyébként téglavörös, ami a pontyhorgász számára biztató jel: a hal se lát, se hall.
Ez a bot, látják, ez való ide, jó erős, ez a zsinór pedig zsugorított karbonszál, húszkilós ponttyal is elbír. Óvatosan szétnyitjuk a botot, beállítjuk az úszót, így ni, a fene vigye, a horog beleakadt a zoknimba. Sebaj! Ez is hozzátartozik a horgászathoz, az ilyesmire vigyázni kell, mivel a horog szakállas, a zokni pedig műszálas, ebből következik, hogy elővesszük a horgásztáskából az ollót (olló mindig legyen nálunk), és a megfelelő darabot kimetsszük a zokniból. Így ni! A horog máris szabad. Tűzzük fel a csalit. Ilyenkor ne figyeljünk a közelünkben horgászó helybélire, aki éppen egy ötkilós pontyot fáraszt, mert a jó hegyes horog könnyen az ujjunkba szalad. Így ni! A francba! Ne rángassuk, ahogy most én teszem, mert a szakálla miatt nem jön ki az atyaúristennek sem. Nekem gyerekkoromban egyszer az ikervári orvos fel is vágta a mutatóujjamat, mert másként nem bírta kiszedni a beleszaladt horgocskát, pedig az idő tájt nem is norvég, hanem szovjet típusú horgok voltak használatban, amelyeknek a szakálla alkalmasint letörött. Na! Mégis kint van. A vérzést állítsuk el (mindig legyen nálunk kötszer)! Íme, feltűzöm a csalit. Csalinak kukoricát használok, a csónakban az elhullott szemek ki is keltek, nemsokára lehet címerezni. Ne törődjünk azzal, hogy a szomszédunk megint fogott egy pontyot, bolondra száll a füst, vessük be inkább horgunkat! Pontycsalinak egyébként sok minden jó, de a szövőlepke hernyójával, bármilyen gusztusos és megtermett, ne próbálkozzunk! A horog beszúrásától ugyanis kifakad, és a belseje ránk folyik, csak savas vízkőoldóval lehet eltávolítani.
Na, bent is van a horog, két nádcsomó között, jobban mondva az egyik nádcsomón; szélben vigyázni kell, olyan ez, mint a mesterlövészet, Józsira célzol, aztán jön egy széllökés, és Pistát találod.
Úgy látszik, megsüketültem. Ja! Csak a munkagép hagyta abba a kőzuhantgatást. Kidugul a fülem, így már jól hallom az orosz malagyecek visongását, hogy harosaja voda. Ez a hülye itt mellettem megfogta a harmadik pontyát. Kíváncsi vagyok, abbahagyja-e, mert kifogni egy nap csak hármat szabad. Velem ilyesmi még nem történt. Nem hagyja abba. Ez olyan kétkilós volt.
Mi viszont nagy halra megyünk. De először eloldozzuk a csónakot, és leszedjük a horgot a nádról. Ilyenkor nem szabad zajt csapni. Bang! A Skoda-ülés, amit fájós derekunk miatt használunk, hanyatt esett. Sebaj! A sziklarobaj után ezt a kis zajt a halak észre se veszik. Na! Meg is van a horog. A zsinór azonban, figyeljük meg, mindig rosszindulatú, különösen szélben. Most is a bokámra tekeredett. Sebaj, kilépünk belőle. Újra kikötünk a karóhoz. Látom, hogy hajlong a nád. Ez a nagy ponty érkezésének jele. Ja! Ez nem nagy ponty, hanem egy kis pinty. Hintázik a nádon. A szomszédomban ez a bunkó most teszi a szákjába a negyedik pontyot. Odaevezek.
– Uram, ön az engedélyezett három helyett négy pontyot fogott. Szólok a halőrnek. – Már szólt – feleli. – Hogyhogy? – Én vagyok a halőr. Hogy ezután van-e egyéb teendőnk magyar Rex Huntként, én nem tudom…