Csak az igazán nagyok sajátja, hogy a velük kapcsolatos események haláluk után is az érdeklődés középpontjában állnak. Így van ez a Brezsnyev-korszak lelkiismeretének tartott Viszockijjal is, akinek a hatalom szándékos elhallgatása ellenére már életét hangos botrányok kísérték. Huszonöt éve bekövetkezett halála, a százezres néma demonstrációvá alakuló temetése is komoly feladat elé állította az azokban a napokban épp a moszkvai olimpiára koncentráló szovjet hatalmat. Később a síremléke körüli családi vitát, az özvegy, Marina Vlady és a szülők, gyerekek közti szópárbajt kísérte figyelemmel a közvélemény. Közben egy idő után megjelentek a dalok, a versek is, nem beszélve a visszaemlékezések soráról, ám öt éve a művész halálának huszadik évfordulója sem múlt el némi sajtópolémia nélkül. Végül a barátok, a kritikusok nem tudtak megegyezni arról, hogy Viszockijhoz igazán méltó volt-e a televízió által is közvetített gálaműsor.
Ezúttal Vitalij Manszkij Viszockij. A költő halála című, a végzettel hónapokig küzdő, drogoktól és alkoholtól gyötört zseni életének utolsó időszakát feldolgozó filmje osztja meg a közvéleményt. A rendező barátokat, családtagokat kérdezett meg erről a küzdelemről, ám utóbbiak a film láttán visszavonták szereplésüket. A bemutató a Rosszija csatornán azonban nem maradt el, az alkotás azonban így 20 perccel, a hozzátartozók emlékeivel és nem utolsósorban a dalbetétekkel megrövidült. A film ezzel csupán követi a tragédiához vezető utat, Viszockij pedig e csatának nemcsak harcosa, hanem áldozata is lett. A legtöbbet azonban a néző veszített. Pedig a többség véleménye megegyezik abban, hogy az alkotók megközelítése nem szenzációhajhász és nem is ízléstelen.
Ezért aztán a vita igazából arról folyik, hogy van-e joga a publikumnak megismerni bálványa életének minden mozzanatát. Senki nem vitatja, hogy a hozzátartozóknak mindez nem a nyilvánosságra tartozó történelem, hanem fájó személyes emlék. Feltehetőleg maga Viszockij sem örülne gyenge pontjai ily realisztikus bemutatásának. Másrészt egy közszereplőről van szó, nem is akármilyenről, s életének e szakasza is sokat elárul a XX. század Szovjetuniójának társadalmáról, mindennapjairól, valamint magáról a hatalomról is. Többen Puskint hozzák fel példának, mondván, halála, a törvényt megkerülő párbaj annak összes részletével nem maradt titok az utókor számára. Mások azonban ezzel kapcsolatosan megjegyzik, hogy e titok nem a korabeli újságokban, hanem jóval később, történészek révén tárult fel.
A vita folyik, és lelkiismeretére, belső normáira hallgatva mindenki maga döntheti el, ő meddig menne el a halállal folytatott küzdelem bemutatásában. Segítségül két véleményt idéznék. Nem utolsósorban Puskin gondolatait, aki Vjazemszkijhez írt levelében arról elmélkedik, hogy a tömeg mily nagy várakozással olvassa a viszszaemlékezéseket, naplókat, mivel a maga alantasságában örül a nagyság lealacsonyításának, a hatalmasságok gyengeségének. Lelkesült minden csúnyaság feltárulásakor, örömmel konstatálva, hogy a nagyok is olyan kicsik, esendők, mint ő. Ez azonban alapvető tévedés – vág vissza Puskin –, hiszen ezek a hatalmasságok is kicsik vagy csúnyák, de egészen másképp, mint azok, akik ezt róluk gondolják! Érdemes még viszszaidézni Oszip Mandelstam szavait, aki szerint a költő halála maga is művészi tevékenység. Tehát nem véletlenszerűség, hanem a művészi létezés része. Erre utalt kortársként, barátként a költő Bella Ahmadulina, mondván, Vlagyimir Viszockij sorsa teljes, befejezett és szerencsés, semmiféle korrekcióra nem szorul.
origo.hu
A hely, ahová a napfény nem csak ablakon át érkezik
