Az irodalmi hetilapban a történész mindenesetre most is kisebb szelet vetett, hiszen többen is feddőn reagáltak a tudományos dolgozatra. Pedig Ungváry Krisztián csupán azt bizonyította be, hogy a harcos kommunista vezető személyétől nem lehet elvonatkoztatni mindazt a totalitárius embertelenséget, amit még Ságvári élete alatt, majd sorsára, illetve „eszméire” való hivatkozással elkövettek a szovjet megszállás utáni új kommunista rezsimben. Más szavakkal: aki őt ünnepli, akarva-akaratlanul részben annak a diktatúrának az idillire hazudott emlékét is ápolja, amely sok ezer honfitársunkat gyilkolta le, s milliók életét rövidítette meg vagy tette tönkre.
A téma aktualitását az is megadhatja, hogy az utódpárt MSZP különös, ambivalens módon viszonyul a mozgalmár elődök emlékezetéhez. Hiller István mai pártelnök akkor még kultuszminiszterként elmondott beszédét, amelyet a Zugligeti úti emléktáblánál tartott, ma már hiába keressük a nagyobbik kormányerő honlapján. Ugyanígy tüntették el fürge ujjak magának Hillernek a honlapjáról is az ominózus, széles körű felhördülést kiváltott méltatást. Feltehetően a magát baloldaliként meghatározó pártalakulatnál érezték, hogy a pozitívnak vélt üzenet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így píárszempontból jobb inkább mielőbb felszámolni még a nyomait is a kommunikációs mellétrafálásnak. Másrészt viszont óvakodtak nagydobra verni a munkásmozgalmi példakép személyének negligálását. Választóközönségük főleg idősebb korú java része ugyanis nehezen bocsátotta volna meg a fáklyaként lobogó emlékű osztályharcos hős ismételt cserepadra ültetését. Kérdés, ez a machiavellista jellegű, haszonelvű eljárás a potenciális választók felé mennyire kelti az elvhű, következetes pártformáció benyomását? Kérdéses továbbá az is, nem meríti-e ki a történelemhamisítás fogalmát az az elődpártok gyakorlatából ismerős metódus, amellyel a párt históriájából igyekeznek kiretusálni a nemkívánatos részleteket?
Ungváry Krisztián lapunk kérdésére nem minősítette ilyen negatív lépésnek az MSZP-s öncenzúrát. Mint kifejtette, inkább örülni kell annak, hogy (jobb későn, mint soha) a nagyobbik kormánypárt belátta a Ságvári-örökség vállalhatatlanságát. Persze nem határolódtak el nyíltan saját korábbi álláspontjuktól, bár az is igaz, hogy egyetlen politikai párt sem szívesen látja be saját korábbi hibáját. A történész szerint az, hogy a Ságvári-megemlékezés kikerült az MSZP programjából, jelzi: rájöttek, hogy e mögé az örökség mögé nem állhat oda az egész társadalom. Belátták, hogy szétszakadhat az ország olyanokra, akiknek ez a kommunista múlthoz köthető politikai értékrend nagyon fáj, s azokra, akiknek ez egyáltalán nem fájdalmas, sőt.
Ungváry Krisztián fölvetette cikkében, hogy ha Ságvári Endrének lehet emléktáblája, senki se lepődjék meg, ha mondjuk a rendszerváltozásig külföldön működő Magyar Csendőrök Baráti Köre szintén emléktáblát akar majd avatni ugyanazon a helyen azoknak az emlékére, akiket Ságvárira hivatkozva törvénytelenül kivégeztek. Az illegális kommunista vezető letartóztatását a rendőrnyomozók 1944. július végén parancsba kapták, így csak hivatali kötelességüket teljesítették. Márpedig a parancsmegtagadást még békeidőkben is szankcionálják, nemhogy egy világháború kellős közepén. A tanulmányban további adalékok is napvilágot láttak: a letartóztatott, ám a nyomozók keze közül kiszabaduló Ságvári Endre kezdte a lövöldözést, több rendőrt súlyosan meg is sebesített, egyet megölt, s ezután érte a halálos lövés. A népbíróság viszont ezeket a körülményeket nem vette figyelembe a háború után, s 1948-ban halálra, majd kegyelemből életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte az egyik rendőrt, Palotás Ferencet. A másik, 1945 után bujkáló nyomozót, Kristófot csak az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlások idején sikerült a hatóságoknak kézre keríteniük. A megtorlók az osztályharcos politika jegyében bizonyítani akarták, hogy 1956 „horthysták”, nyilasok és csendőrök műve volt, és ezért mindenkit elővettek, aki ebbe a kategóriába tartozott. Bár szinte egyetlen esetben sem sikerült bizonyítani ezt a prekoncepciót, találtak más jogcímeket is arra, hogy a letartóztatottakat elítéljék. Palotást és Kristófot „Ságvári elvtárs meggyilkolása” miatt kivégezték, holott Palotást ugyanezért egyszer már jogerős bírósági döntés ítélte enyhébb büntetésre. Mindkettőjük családja a rendszerváltozásig súlyos diszkriminációnak volt kitéve, s Kristóf özvegyének a mai napig szégyenbélyeget kell viselnie.
A történész elmondta: a csendőrségből bűnbakot csináltak, mivel – bár csak a falvakban működtek – a deportálásokat a városokban is elsősorban ők intézték, s leginkább őket tették a régi rendszer szimbólumaivá. Pedig így vagy úgy, sajnos a magyar közigazgatás szinte összes alkalmazottja részt vett a zsidóság jogfosztásának lebonyolításában. Lehet, hogy a csendőrök nevéhez fűződnek a verések, ám felelős volt például az a közhivatalnok is, aki a nyugdíjjogosultságot megvonta egy íróasztal mögött kétszázezer embertől. A csendőrséggel tehát annyiban igazságtalanul jár el a történelmi emlékezet, hogy kollektíven a nyakába varrja az összes elkövetett bűnt. Ennek az az oka, hogy a magyar társadalom ezzel elkerülhette, hogy szembenézzen saját felelősségével azért, ami 1944-ben történt.
Ságvári Endrét lehet tisztelni, mert a németek által megszállt Magyarországon egy alapvetően bűnös rendszer ellen tenni próbált valamit – jelentette ki kérdésünkre Ungváry Krisztián. Ha azonban nem vizsgáljuk meg, hogy emögött milyen elvek és tevékenység állnak, akkor a sikkasztótól kezdve a bankrablóig mindenki felmagasztosul, aki ártott a Sztójay-féle quisling kormánynak, függetlenül attól, hogy esetleg saját zsebre vagy embertelen ideológiáknak dolgozott. Le kell szögezni azt is: ha a demokrácia iránti elkötelezettség valaminek a fokmérője, akkor azt ugyanúgy számon kell kérni egy volt csendőr, illetve rendőr esetében, mint egy volt kommunistánál – mindegyiket ugyanazzal a mércével kell mérni.
Visszatérő elem a hazai baloldalnál, hogy az 1945 előtti kommunista mozgalmat idealizálják, s úgy állítják be, mintha csak 1945 után és főleg Rákosival romlottak volna el a dolgok. Elfelejtkeznek többek között arról is, hogy az 1939-es Molotov– Ribbentrop-paktumtól a Szovjetunió a náci Németországgal szövetségben harcolt egészen 1941-ig, ezáltal a hazai kommunista mozgalom is náci kollaboránsnak minősíthető a jelzett periódusban. Ungváry ezekre a felvetéseinkre úgy válaszolt: a baloldalon azt szokták mondani, hogy Ságvári nem tehetett arról, amit a kommunista párt 1944 után elkövetett. Ez a történész szerint is így van, abban viszont mindenképpen felelősséget kellett vállalnia, amit a kommunisták 1944-ig tettek, s amiről ő tudomással kellett hogy bírjon. A kommunista párt a proletár világforradalmat hirdette és az osztályharcot, aminek része a burzsoázia megsemmisítése. Hogy ez a megsemmisítés mit jelent, arról különböző úti beszámolókból, híradásokból már lehetett értesülni. Akinek volt szeme, az látta, akinek volt füle, az hallotta. Márai Sándor például pontosan tisztában volt a valós helyzettel. Tehát nem volt mindenki teljesen tájékozatlan. Még József Attilának is meggyűlt a baja velük, olyannyira, hogy ki is zárták a pártból. A kommunista párt volt az, amely 1933-ban a szociálfasizmust hirdette, aminek az volt a tartalma, hogy a szociáldemokrácia nagyobb veszély, mint a nácik. Mindemögött a kortársak számára is tudottan az állt, hogy Sztálin soha nem mondott le a proletár világforradalomról, s azt mondta, hogy ki kell törnie az új világháborúnak, amely lángba borítja Európát, s amikor mindenki legyengült, akkor jövünk majd mi. Sztálin mindezt több ízben nyilvánosan is kifejtette, például 1939 márciusában az SZKP kongresszusán. A beszéd nyomtatásban megjelent, Magyarországon is elérhető volt, így többek közt Ságvári is tudott arról, hogy Sztálin világháborús uszító. Ungváry Krisztián szerint nem önmagában az a baj, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum megszületett. Az a fő gond, hogy azért született meg a kommunista párt szándékai szerint, hogy kitörhessen az áhított második világégés, amelyből csak a Szovjetunió marad ki, de mindenki más elvérzik. Ezek után ártatlanságról végképp nem lehet beszélni, már csak azért sem, mert a tisztogatásokat éppúgy végigvitte a magyar kommunista párt a Komintern leányvállalataként, mint a Moszkvából kézivezérelt többi párt. A kizárt frakciósokat is csak azért nem ítélte halálra, mert nem volt hatalmon.
Ungváry Krisztián kitért a spanyol polgárháború eseményeire is. Münnich Ferenctől Gerő Ernőig sok magyar kommunista részt vett a harcokban, s tetteikről már akkor is eleget lehetett tudni. Többek közt arról, mit csináltak a papokkal, apácákkal, sőt a köztársaság oldalán harcoló nem kommunista bajtársaikkal. Kivégezték őket. A történész konklúziója: a tények ismeretében a kommunista pártról nem lehet azt állítani, hogy csak 1945 után rontotta el a dolgokat. A párt eleve születési hibás, mert kezdettől fogva olyan elveket hirdetett, amelyek mások tömeges jogfosztásával, likvidálásával jártak. Mindez 1917-ig csak ideológia volt, utána gyakorlattá vált.
A történész az 1919-es vörösterrorra vonatkozó kérdésünkre elmondta, a magyar bolsevik párt uralma rövid ideig tartott, így erre olyan mentegető érvpaneleket szoktak találni, mint hogy az csak átmeneti időszak volt. Csakhogy a Szovjetunióban ez az „átmeneti időszak” már több évtizede folyt 1941-ben. Ha megnézzük, miként festett egy békeév a Szovjetunióban, az maga a borzadály. S még nem is beszéltünk a nagy éhínségek vagy a terror éveiről. A bolsevik mintaállamban még egy békeévben is sokszorosa volt a halálos ítéletek és a kivégzések száma, mint a cári Oroszországban. A szentpétervári rendőrség létszáma az 1900-as évek elején csupán töredéke volt annak, amit a leningrádi NKVD tett ki, mert a terrort sokkal magasabb fokon kellett fenntartani. A cári Oroszország a Szovjetunióból nézve egy liberális államnak tűnhet. Mindezzel nem csupán Ságvári és a kommunista párt volt tisztában annak idején, hanem az objektív történetírás is napjainkban.
tenisz
A tenisztörténelem második legidősebb győztese lett a nagy visszatérő
