A tehetséges angol tenort, Ian Bostridge-t (akinek Schöne Müllerin-lemezére felfigyelt a világ, s amelyen maga Fischer-Dieskau vállalta a dalok közti prózák recitálását) csak belerángatták a konkrét filmcsinálásba! David Alden, egy fura, törpeszerű amerikai rendező – kollégáira nem épp jellemző módon – bevágta németül a teljes dalciklust, és minden Liedhez vezérhangyát nevelt. (A werkfilmben még el is játsszák nekünk, hogy masíroznak át „épp akkor” az énekes fejébe…) Tenorját meggyőzi, hogy egy elhagyott londoni kórházépület koszlott, üres termében felvehető az egész mű. A poétikus zongorajátékú Julius Drake ellenállása is megtörik, pedig nem ártott volna erőteljesebben ütnie a vasat: ha már mindenképp film, akkor a szerző programzeneszerűen komponált természetzajaival kellene képi harmóniát keresni.
Nem, marad a kórterem, sarkában ül és playbackel Bostridge. A következő dalt a fal mellett lapulva, aztán térdelve adja elő, és így tovább. Körötte néhány szájbarágós, modoros kellék: leszúrt késpenge a padlóban, összetört fényképcserepekre hulló pászma, felrúgott szék. Aztán a dramatikusabb részek alatt Bostridge zúzóvá válik, függönyt szaggat, üveget tör, falat karcol – csakhogy eközben cérnahangon, időnként túlfinomkodva, túltüllösítve énekli az élet-halál zenéket! Mintha a páncéltőkével együtt negyvenkilós cérnapeti egy dúvad rendező instrukcióit követné, fél szívvel… Végül néhány hangversenydobogón felvett pillanat megmutatja, hol hat igazán Franz Schubert és Ian Bostridge is.
De most komolyan, e felismeréshez kellett áthajtania a filmes szerkocsinak Schubert testén?
(Schubert: Winterreise/Bostridge – Warner Music DVD.)
origo.hu
Kiszáradt egy népszerű tó a Balaton mellett
