Liberálisnak csúfolt korunkban, a szabadosság és nem a szabadság megtestesülése idején gyakorlatilag eltűnőben van az emberi alapértékekhez igazodást jelentő politikai minimum. Az látszik, hogy a szenvedéllyel fűtött nyilatkozatok és a görcsös akarat tévútra viheti az új politikai generációkat, mivel az egyéni ambíció fölülír minden józan és még elfogadható értékrendet.
Kimondottan keserű élmény, hogy a hazugság világos értelmezését a fake news kifejezés helyettesíti, amely az angolban sokkal erőteljesebb jelentésű, mint ahogy magyarul hangzik.
Kihagyva a szemantika bonyolult és ez esetben öncélú elemzését, megállapíthatjuk, hogy a politikusi fake newst mára a társadalom többsége egyfajta bocsánatos bűnként fogadja el. Miért, hogyan, mivégre? Talán ez a kérdések kérdése. Lássuk be, tökéletesen sikerült a kísérlet: valóban „érzékenyítve” vagyunk itt, magyar honban is. Még küzdünk az LMBTQ totális befolyása ellen, még ellenállunk annak a rögeszmének, hogy egy nemzet megmaradásának záloga, ha messze földről jött idegen kultúra telepszik meg (amely persze azonnal kezdi lebontani a befogadók értékeit és életformáját). Még egyértelműen elutasítjuk a fegyveres konfliktusok problémamegoldó képességét, mivel számunkra is világos, hogy az emberek legyilkolása nem képviselhet politikai narratívát.
De (!) már-már elfogadjuk – helyesebben megbocsátjuk – a politikában a fake news jelenlétét, hiszen apró botlásnak tekintjük, ami rohanó, még inkább álszent világunk befogadható részévé vált. Felháborodunk, ha hazugsággal próbálkoznak családtagjaink, barátaink, munkatársaink, de a politikusok többségét már nem soroljuk ebbe a körbe.
Talán azért van így – és ne legyen ez önmagunk mentegetése –, mert nincs operatív eszköz a kezünkben, mely képes lenne regulázni az erkölcstelen megoldásokat. Nyilvánvaló, nem minden „hatalmasságra” vagy magát annak gondolóra igaz a fenti könyörtelen állítás. A gond csak az, ami egyben a dolog bonyolultságát még fokozza is, hogy azok sem menthetők fel, akik bár nem „hódolnak” a hazugság oltárán, de nem is próbálják az eltévelyedőket visszarángatni káros világukból. Példa erre
az Európai Unió vezetése, ahol olyan arcátlan módon képesek kettős mércét alkalmazni, nyíltan valótlant állítani – amit akár már másnap letagadnak, ha úgy kívánja az érdekük –, hogy az a bizonyos józan ész is csak a homlokát ráncolja.
Az egyik ilyen minimális logikát is nélkülöző állítás, hogy Európa megmentése az elveszejtésén keresztül érhető el. Vagyis készüljünk a nagy háborúra Oroszország ellen, amely nemcsak katonai, hanem kulturális ütközet is egyben. Építsük a félelem korát, elfelejtve a mindennapok méltóságát. Az élet igenlése helyett tartsuk szárazon a puskaport, vagyis a politikai igenek – célok, társadalmi elvárások vagy normális életterek építése – helyett a nem, a mindent tagadás legyen a minket vezérlő idea. Lassan nincs olyan európai nemzet – itt, keleten sem –, mely az építkezés igénye helyett ne a tagadás elvét követné.
Bizonyos erőterek által irányított percpolitikusok a tagadást állítják a józanság, az értelem és valamennyi emberi érték helyére. Amennyiben elfogadjuk ezt, olyan béklyót rakunk a saját lábunkra, és ezt olyan arcpirító önfegyelemmel tesszük, hogy egyre több hiszékeny válik áldozattá a hazugság áradatában.
Az elfogadhatatlan „filozófiák” között azonban van egy, ami egyáltalán nem tolerálható fogalom: az árulás. Volt korszak a történelemben, mikor az árulást elkövető neve eggyé vált tettével, jelezve, hogy a főbűnök főbűnéről van szó: Júdás. Krisztus elárulója, Júdás neve kétezer év után sem jelenthet megbocsátható dolgot. A politikusi árulás is akkor kerül leginkább napirendre, mikor az egyéni egzisztenciák kényszerré silányítják a pozíciók/beosztások védelmét. Az árulásra készülők azzal a hamis képzelgéssel hessegetik el feltámadó lelkiismeretüket, hogy ők annyira nélkülözhetetlenek, hogy minden ár és megoldás elfogadható egyéni céljaik érdekében. A politikusi árulás akkor szökken szárba, amikor egy-egy országban a megméretés, vagyis a parlamenti/önkormányzati választások kampánya indul.
A hatalomba igyekvő, ellenzéki politikai erőtér – többnyire konspiráltan és jutalmat vagy még inkább menekülési utat ígérve – sátáni vigyorral szólítja meg a hatalom kenyerét evőt, hogy árulja el a társait, gondoljon magára, egyéni érdekeire. Jó néhányan életük – gyáván még családjuk érdekeit is ide citálják – megmentéseként írják körbe álnok tettüket.
Sajnálatosan sokan megbotlanak ilyenkor, és ahelyett, hogy bottal kergetnék el az ajánlattevőt, elindulnak az árulás zsákutcájába. Miért zsákutca? Mert az ellenoldal győzelme esetén ugyanaz vár rájuk, mint a megmaradt és kitartóan harcoló várvédők dicső seregére. A történelemkönyvekből ismerjük Eger hősiességét, amikor 1552-ben maroknyi egri várvédő visszaverte a túlerőben lévő, Szulejmán vezette török hadak támadását. Igaz, ehhez kellett – ahogy Gárdonyi Géza az Egri csillagok című regényében megírja –
az egri várkapitány, Dobó István következetes szigora, amikor a vár feladásában sántikálók közül egyet – Hegedűs hadnagyot – kiemelt és halállal büntetett. A többi elhajló, látva az árulás következményét, képes volt elgondolkozni, és magát visszavezetni a helyes útra.
Mi ebben a példaértékű? Csupán az, hogy 44 évvel később a török ismét szemet vetett Eger szőlőültetvényekkel körbevett várára, amelyet akkor már főként külföldi zsoldosok védtek. Rövid harc után a várvédők elfogadták a támadók ajánlatát, amely szabad elvonulást ígért, és beengedték az ellenséget, menekülést remélve. A törökök, ígéretüket feledve, minden zsoldost lemészároltak, ahogy kiléptek a kapukon.
