Sajnálatos, hogy a szokásos napi rémhírek sokaságában pozitív, lélekemelő információ alig hallatszik a médiából. Ráadásul az utóbbi napokban intenzívebben jelentek meg a politikai irányultságú merényletekről szóló hírek. Washingtonban két izraeli követségi dolgozót lőttek le. Ukrajna volt és elüldözött elnökének egyik a tanácsadóját Spanyolországban érte halálos találat, amikor gyerekeit várta azok iskolája előtt.
És ha már iskola, egy tizenegy éves kisfiút késelt meg Berlinben az iskolában talán nem meglepő módon egy bevándorlóleszármazott.
Őrült és véletlenszerű egybeesések lennének ezek? Talán csak részben, mivel Izrael és Ukrajna háborús terület. Amiből következik, hogy a háborúkban szemben állók eszköznek tekintik a politikai merényleteket. Egy-egy támadást követően a közvélemény igyekszik gyorsan felejteni, saját pszichés biztonságuk okán. A média persze más, hisz abból él, hogy napirenden tartsa a szenzációt, mely igen gyakran torz irányba sodorja életünket. Egy politikus vagy ismert személy elleni sikeres merénylet azért nem vetít előre különösebb konzekvenciát – bár hírértéke megelőz minden más eseményt –, mert ritka élethelyzetnek tartjuk.
Ugyanakkor vannak figyelmeztető adatok, hisz az elmúlt 125 évben, vagyis csak a XX. század és a XXI. század huszonöt évét kiragadva azt látjuk, hogy a történelem jelzett periódusában közel 120 halálos merénylet történt. A nagy részüket politikai, vallási identitásból adódó különbség okozta, ahol a célpont és támadó ellentétes meggyőződést képviselt. Az áldozatok között volt amerikai elnök, több is.
A XX. század első harmadában pedig szerb, portugál, görög király, 1914-ben Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös, ami egyben az első világháború gyújtózsinórja is volt, hogy aztán a háborút lezáró évben, 1918-ban Gróf Tisza István magyar miniszterelnök neve is felkerüljön az áldozatok közé. De voltak merényletek Ukrajnában, Ausztriában, Oroszországban, Németföldön, Csehországban, Indiában vagy Mexikóban, ahol épp egy oroszt, Lev Trockijt öltek meg.
Eme kiragadott példák üzenete egyértelmű. A múlt nem csupán visszaköszön, hanem a jelenkor kihívása egyben. Ráadásul a jelenség nem országspecifikus, hisz a felsorolásból az is látható, hogy számtalan nemzet érintett volt/van és sajnos még érintett lehet a jövőben is. Ami viszont a mi életünk velejárója, hogy naponta előfordulnak támadások, merényletek, de legalábbis merényletkísérletek. Felgyorsult világunk következménye lenne, vagy létezik kézzelfoghatóbb magyarázat? Egy biztosan: az információáramlás sebessége, mennyisége, kommentálhatósága és a mindezt felhasználni kész politikai akarat adódik össze, és érezzük úgy, hogy senki nincs biztonságban.
Egyszerűen kifejezve: szenzáció kell minden áron, ahol a média is eszközzé válik és erkölcsi példák felállítása helyett teret kell adjon az egyre eltorzuló narratíváknak. A médiából tájékozódás szintjéről nehéz hitelt érdemlően megérteni, hogy egy indulatba jött közszereplőt mi motivál az elszabadult retorika használata során. Pedig fontos lenne, hogy akik az alapcselekményt hírré formálják, legalább ők tegyék emberi „nyelvezetté” az egészen nyersen feltüremkedő trágárságokat. De még akkor is ott a kérdés, miként jönnek ide a merényletek, ezen elmebeteg tettek, amiről viszont feltétlen tájékoztatni kell a társadalmakat?
Egyfelől, az eldurvult világ következménye. Sokan azt hiszik, hogy az ellenfél kiiktatásának vízióját a gyakorlatnak is követnie kell. Valaha megelégedtek a lejáratással és ritkábban kívántak ennél többet. Nem a szó, hanem a tett ösztönözi a nyers erőt, mely lássuk be, kétes politikai fegyver a viták hevében.
Mivel a celebvilágban a hírekben szerepelni ma tömegek óhaja és életük célja, a merénylet unokatestvére, a terror máris az utcán találja magát. No nem politikai gyilkosság képében, hanem ahogy a fenti példában szerepelt, egy tizenegy éves kisfiú megkéselésében. Hogy előtte verbális vita volt a sértett és támadó között, nyilvánvaló, de hogy kerül elő egy kés az általános iskola ötödik osztályában? És amikor megtörténik – egyre gyakrabban szerte Európában –, ki jelentkezik felelősséget vállalva mindezért? A sokszor szűretlen információs csatornák üzemeltetői vagy az elvadult politikai uszítók, esetleg az embert tagadó ideológiák terjesztői állnak ki a sorból lesütött szemmel, cipőjük orrát nézve? Senki nem olyan, hogy ezt belássa, magára vegye és konklúzióként felvállalja.
Az embereknek joguk van tudni mindenről, hogy mi történik – szól a média hangja. A mi felelősségünk az ország irányítása – jelentkezik be elhárító kézmozdulattal a politika. Miért és hogyan ne lenne jelen ideológiánk az emberi ellentétek között? – tárja szét kezét bármely narratíva büszke tulajdonosa.
És a felelősség hárítása közben az európai utcákon sétálóknak, iskolák előtt várakozóknak vagy az iskolákban szaladgáló tanulóknak nincs joguk a merényletek nélküli élethez? A politikától és ideológiai hátországától nem várhatunk visszavonulót. A média kell legyen immár valóban – eddig csak szerette volna ezt a címet! – a negyedik hatalmi ág.
Mert a sajtóban dolgozóknak a gyerekei is járnak iskolába, szórakozóhelyre, vagy csak sétálni szeretnének barátaikkal az utcán. És nyugodtak lehetnek, hisz sokan vagyunk, akik támogatnánk ezt a régi-új irányt, akik feltételezzük, hogy még a merénylők kezét is elvehetnénk a fegyvereikről.
A szerző titkosszolgálati szakértő,
a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
