A tömegek – ez itt nem minősítés – sodródása akkor érthető és válik természetes folyamattá, ha az értelmiség által vezérelt „értelem” nem vigyáz rájuk és utat sem mutat a felmerülő problémák megoldásának irányába. Természetes, hogy ilyenkor az igazi harctéren, a politika világában hatványozottan adódik össze a torzult eszmék sokasága. Az utcák forrongó népe egy idő után vagy követője lesz az értelmes megoldásoknak, vagy a haragot hordozó pusztítóvá növi ki magát. Nyilvánvalóan minden résztvevő felelőssége benne van a dolgok alakulásában, különösen akkor, ha a sodródást meg sem próbálja lecsendesíteni senki, ha már teljesen megszüntetni nem is tudja.
És most kivételesen nem távoli vidékekre kell gondolni, hanem például a szándékosan félreértett liberális eszmevilágot hordozó nyugati féltekére.
Magyarországon is megjelent és tobzódik az értelmiség elmélkedése és kísérlete, hogy teljes káoszba lökje a társadalom ítélőképességét. Nem a politikai elkötelezettséget kell itt számon kérni, az mindenki számára szabadon választható és tiszteletben tartandó. Ami viszont eközben az értelmiség felelőssége, hogy mit emel föl a lényeges és kevésbé lényeges dolgok közül a közállapotokat meghatározó fogalmak szintjére.
A politika szereplői – a dolog természetéből adódóan – időnként átalakulnak a hatalom megszerzéséért harcoló alakulattá. Ez rendben van. De az értelmiség víziója nem lehet azonos a politika szűk érdekével. Az összeütközések során megjelenő torzulások nem támogathatók az értelem szintjéről, mivel azok elvetendők, de legalábbis moderálandók. Ráadásul, az értelmiséghez tartozók sohasem sértődhetnek meg, nem uszíthatnak gyűlöletre, és konszolidációra törekvésük közepette nem várhatnak a politikától hálát. A vezető értelmiség feladata megtalálni a helyes magatartást önmaga és mindenki számára. Ennek azonban nyoma sincs.
Vagyis Einsteinnek mégis igaza lehet, mivel való igaz, hogy a gyakorlat nem követi az elméletet. Hiszen
a magyar értelmiségi réteg nyilvánvalóan meg van győződve tettei helyes voltáról. Akkor is, ha akadémikusként a politikáról mond szubjektív ítéletet, és akkor is, ha az utcán ad „előszót” a legmocskosabb bekiabálók szájába. Vagy leginkább akkor, amikor a minden korban megvetett árulást „bocsánatos félrelépésnek” tartja, függetlenül attól, amely formát követte el bárki is.
Háromfajta megdöbbentő eset már ízlésünket, erkölcsi értékítéletünket alaposan kikezdte: A legmagasabb szintű elkövető „csak” barátait, korábbi politikustársait árulta el, kimerítve az erkölcstelenség kritériumát; másvalaki politikai árulóvá vált, amikor magas beosztásban saját kormánya álláspontját kérdőjelezte meg külföldi, mondjuk NATO-rendezvényen; és ne feledkezzünk meg a szolgálati titkot világgá kiáltó, ezzel esküjét megszegő (méltán nevezhető) hazaárulóról sem. Ezek a megnyilvánulások ugyanis már olyan szintjét jelentik a normáktól való eltérésnek, amelyek végzetes – negatív – következményeket hordoznak a jövő társadalmában, különösen fiataljaink gondolkodásában.





























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!