A tömegek – ez itt nem minősítés – sodródása akkor érthető és válik természetes folyamattá, ha az értelmiség által vezérelt „értelem” nem vigyáz rájuk és utat sem mutat a felmerülő problémák megoldásának irányába. Természetes, hogy ilyenkor az igazi harctéren, a politika világában hatványozottan adódik össze a torzult eszmék sokasága. Az utcák forrongó népe egy idő után vagy követője lesz az értelmes megoldásoknak, vagy a haragot hordozó pusztítóvá növi ki magát. Nyilvánvalóan minden résztvevő felelőssége benne van a dolgok alakulásában, különösen akkor, ha a sodródást meg sem próbálja lecsendesíteni senki, ha már teljesen megszüntetni nem is tudja.

És most kivételesen nem távoli vidékekre kell gondolni, hanem például a szándékosan félreértett liberális eszmevilágot hordozó nyugati féltekére. 

A politika szereplői – a dolog természetéből adódóan – időnként átalakulnak a hatalom megszerzéséért harcoló alakulattá. Ez rendben van. De az értelmiség víziója nem lehet azonos a politika szűk érdekével. Az összeütközések során megjelenő torzulások nem támogathatók az értelem szintjéről, mivel azok elvetendők, de legalábbis moderálandók. Ráadásul, az értelmiséghez tartozók sohasem sértődhetnek meg, nem uszíthatnak gyűlöletre, és konszolidációra törekvésük közepette nem várhatnak a politikától hálát. A vezető értelmiség feladata megtalálni a helyes magatartást önmaga és mindenki számára. Ennek azonban nyoma sincs.

Vagyis Einsteinnek mégis igaza lehet, mivel való igaz, hogy a gyakorlat nem követi az elméletet. Hiszen 

Háromfajta megdöbbentő eset már ízlésünket, erkölcsi értékítéletünket alaposan kikezdte: A legmagasabb szintű elkövető „csak” barátait, korábbi politikustársait árulta el, kimerítve az erkölcstelenség kritériumát; másvalaki politikai árulóvá vált, amikor magas beosztásban saját kormánya álláspontját kérdőjelezte meg külföldi, mondjuk NATO-rendezvényen; és ne feledkezzünk meg a szolgálati titkot világgá kiáltó, ezzel esküjét megszegő (méltán nevezhető) hazaárulóról sem. Ezek a megnyilvánulások ugyanis már olyan szintjét jelentik a normáktól való eltérésnek, amelyek végzetes – negatív – következményeket hordoznak a jövő társadalmában, különösen fiataljaink gondolkodásában.

A tudást hordozóknak, az értelmiségieknek tényleg lát­niuk kell az emóción túli világot/tényeket. „Váltsuk le, négyeljük fel, írmagja se maradjon” – ilyen mondatok árnyékában nincsenek megsüthető pecsenyék. Csak torzulás van, hosszú távon sem orvosolható sebek és jóvátehetetlen csapások. Az értelmiség számára – bárhol is álljon politikai értelemben – ritkán látott felelősség jött el.

Egy nem kívánt negatív végeredmény esetén, amely egyértelműen az ország elveszítését jelentené, senki nem mentheti fel magát a felelősség alól, és persze saját lelkiismerete elől sem tud máshová költözni.

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke