A helyzet ugyanis az, hogy az ország első számú vezetőjét, a kormányfőt sohasem szabad együttműködő célszemélyként számításba venni külföldi titkosszolgálat részéről. Ez olyan törvény, amit nem sértenek meg, és nem is lehet megsérteni sehol a világon. Vagyis egy célországban bárki lehet célszemély, ha egy támadó szolgálat lát az adott személyben potenciált, egyedül a miniszterelnök kivétel. És ha így van – mert így van (!) –, akkor fontos, hogy a beszervezett képes legyen hatni a „sérthetetlen” főnökre. Ráadásul úgy, hogy a kormány feje mindezt ne érezze pressziónak.

Mivel így a külföldi szolgálat embere folyamatosan látja, hogy a védelem – ez esetben a hírszerzés – milyen koncepció szerint végzi a nemzet biztonságának garantálását. A hírszerzéseknek és elhárításoknak egy adott országban nem kormányok, hanem egy ország biztonságát kell garantálniuk, nyilvánvalóan a kormány felé történő lojalitással egyetemben.

Ezért lényeges, hogy a támadó szolgálat rendelkezzen autentikus információval, például a célország hírszerzésének mozgásáról. Amennyiben egy kézben összpontosul a külpolitika és a hírszerzés irányítása, a feladat kipipálva a külföldi szolgálat részéről. A külügyi tárcán keresztüli beépülés azért is kézenfekvőbb, mert így a célszeméllyel bármikor – leginkább persze külföldi hivatalos utazásai során – az ellenérdekű szolgálat által kijelölt operatív tiszt feltűnés nélkül tud találkozni. A kapcsolattartás mikéntje rendkívül fontos, mert a hírszerző együttműködést két dolog tudja felfedni/dekonspirálni. Az árulás vagy a rosszul felépített és kezelt összeköttetési rendszer a beszervezett és a tartója között.

Mielőtt tovább borzolnánk idegrendszerünket a „fikciós” ügy taglalásában, le kell szögezni, hogy az ilyen magas szintű együttműködések természetrajza egyáltalán nem jelent közvetlen veszélyt sem a célországra, sem az együttműködő személyre, mivel ebben az esetben csak a nemzetközi térben történő mozgást igyekeznek szabályozni a külső érdekkörök. Teszik ezt finomnak nevezhető módszerekkel, hogy a kiszemelt ország vezetésében lévők többsége ne lássa, hogy tulajdonképpen mi történik a háttérben.

A külpolitikában és a titkosszolgálatokban egy dolog feltétlenül hasonló: a külföldi partnerek, országok és titkosszolgálatok nem barátok vagy ellenségek, hanem éppen témától függően képviselnek azonos érdeket vagy éppen ellenkező narratívát. Nincs barátság, legfeljebb időközi és téma szerinti azonos érdek jelenhet meg, amely bármikor változhat, ha a nemzetközi kihívások ezt kiprovokálják. Vagyis a titkosszolgálatok külföldi szolgálatokkal együttműködhetnek azonos érdek alapján, de szembe kell szállni velük, ha nyilvánvalóan sértik saját országuk biztonságát, pél­dául azzal, hogy törvény által üldözött együttműködésre kényszerítenek politikusokat.

A nemzetközi világban folyamatosan jelen vannak az újabb és újabb kihívások. Ilyenkor vállalni kell az érdekellentéttel járó kellemetlen mondatokat és lépéseket is az egyébként partnernek tekinthető külföldi politikai erőkkel. Így, ebben a logikában képzelhető egy ország politikai és nemzetbiztonsági védelme. Csak remélni lehet, hogy a felvázolt „támadási terv” csak egy „agyszülemény”, minden alap nélkül. Vagy mi van, ha mégsem?

A szerző titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke