Anglia 1966-ban a minden angolt átható „football comes home” jegyében lett világbajnok.

Argentína először, 1978-ban parancsszóra, másodszor, 1986-ban a világbajnokságok történetében példátlan módon tényleg csak enyhe túlzásként diadalmaskodott egyszemélyes csapatként. A labdarúgás megannyi felejthetetlen hőse közül csupán egy érdemelte ki az isteni jelzőt, nem is véletlenül. Igen, Diego Maradona. Az isteni Diego még arra is képes volt, hogy újjászületett minden idők legsikeresebb futballistája, a nyolcszoros aranylabdás Lionel Messi képében. Az is már-már isteni igazságtétel, hogy Messi a válogatottban is Maradona örökébe lépett: 2022-ben ő is világbajnoki győzelemre vezette Argentínát.

Mindezt indirekten, fájdalmas kudarcok formájában is átélték a franciák: az érezhető törekvés, miszerint menni fog ez fehérek nélkül is, 2002-ben és 2010-ben is csúnyán megbukott.

S hogy mi lesz, mi lehet a most zajló ­2026-os világbajnokság nagy mítosza? Talán valami egész újat tapasztalunk, három minta mindenesetre a rajt előtt is kínálkozott. Az egyik Portugália és Cristiano Ronaldo beteljesülésére szövődött. Portugália és Hollandia a két legerősebb futballnemzet azon országok sorában, amelyek nem nyertek világbajnokságot. Mikor, ha nem most? – reménykedhetnek a luzitánok. S nem is alaptalanul. A portugál válogatott, mint szinte mindig, most is nagyon erős, a játékoskeretek érteke alapján a negyedik, a FIFA világranglistáján pedig az ötödik helyen áll a negyvennyolc csapatos mezőnyben. S nemcsak maguk a portugálok, hanem a világ futballszurkolóinak az a fele is az ő sikerüket óhajtja, akik anno a Lionel Messi–Cristiano Ronaldo vitában utóbbira voksoltak. Ronaldót már négy éve, Katarban nyugdíjazni akarta az akkor megbukott szövetségi kapitány, Fernando Santos. Az a nagy kérdés, vajon Ronaldo tehertétel vagy mágikus erő: a társak minden tőlük telhetőt, sőt annál is többet megtesznek, hogy vele, érte végre a csúcsra jussanak, vagy a lelkük mélyén úgy gondolják, nélküle már könnyebb lenne. Cristiano Ronaldo, a futball történetének legnagyobb egója az eddigi öt világbajnokságán csúnyán felsült, Cristia­no Ronaldo, a szolgálatkész, áldozatos veterán azonban hatodik nekifutásra még megdicsőülhet.

 „Atlasz Oroszlánjai” egészen különös színfoltot alkotnak a világ labdarúgásában. A Brazília ellen 1-1-re végződött mérkőzésen a kezdőtizenegyből tízen nem is Marokkóban születtek, a csapatot mégis különös erő hajtja. Marokkó válogatottja továbbá nem csupán a szédítő tempóban fejlődő észak-afrikai országot, hanem a teljes muszlim világot képviseli.

A rendező országgal mindig számolni kell. Persze nem Kanada és nem is Mexikó, hanem az Egyesült Államok csapatával. Az USA-nak nem is titkoltan az a célja a világbajnoksággal, hogy helyet követeljen magának, sőt megvesse a lábát a világ futballnagyhatalmai sorában. Ehhez már minden feltétel adott, nagy lökésként csupán a közös katarzis élménye hiányzik még. Az USA már nem kopogtat, nem is dörömböl, könnyen ránk rúghatja az ajtót. Még ha e mítosszal a világ szurkolóinak túlnyomó többsége nem is kíván azonosulni.