Akkor persze felzaklatott az eset, utólag azonban már én is másként gondolok vissza rá. Polgár László végtére egyenesen járt el, nem a hátam mögött kezdett ellenem áskálódni, nekem szegezte a szerinte perdöntő kérdést, ami az ő világlátása talaján nyilván alapvetően meghatározta a motivációmat.

Azok is tévednek, akik úgy gondolják, a történtek után örökre megromlott a viszonyom a Polgár családdal. Judittal a mai napig korrekt a munkakapcsolatom, a férjével, Font Gusztávval pedig, remélem, fogalmazhatok így, egyenesen bizalmas. Csak néhány esetet kiemelve, Judit a repülőtérre rohanva is fogadta a hívásom, miután 2011-ben jelentős sikerként bronzérmes lett a nyílt (értsd: a férfiak között) Európa-bajnokságon, készítettem vele nagy interjút a lakásukon, többször meghívott a Világsakkfesztiválra.

Polgár Judit már több mint tíz éve felhagyott az aktív sakkozással, a népszerűsége azonban töretlen, s nem csupán idehaza, szerte a világon. A sajtót, a nyilvánosságot mindig is jól kezelte, most mégis kénytelen volt megtapasztalni, hogy a média – ami alatt immár inkább a közösségi média értendő – valóban önálló hatalmi ág. Július 19-én, vasárnap este Magyar Péter bejelentette, támogatja a jelölését a köztársasági elnöki tisztségre, amit ő szinte percre pontosan huszonnégy óra múlva visszautasított.

„Életem megtiszteltetésének tartom a kezdeményezők felkérését a köztársasági elnöki pozícióra, rendkívül hálás vagyok érte. Ugyanakkor nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy magamra vállaljam egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét, így a felkérésnek nem tudok eleget tenni” – Polgár Judit e szavakkal hárította el a felkérést az államfői jelölésre. Emelkedetten, magasztosan, alapvetően nemzetünk valóban sajnálatos megosztottságára hivatkozva.

Amivel persze Polgár Judit már korábban is tisztában volt. Természetesen nem az új kormányfővel váltott sakkparti óta, hanem már azt megelőzőleg is, s nem csupán április 12. előtt vagy után, netán 2024-ben eszmélt, hanem már évekkel korábban. Ám ezt sohasem hangoztatta. Mi több, soha nem is foglalt állást nyilvánosan pártpolitikai kérdésekben, még a Kossuth téri rendszerváltó nagy buliról sem posztolt igazolás- és igazodásképpen, „Én is ott voltam!” jeligére.

Egy erdélyi magyar még azt is képes lenyelni, ha az édesanyját becsmérlik, viszont szikra gyúl a szemében, ha Magyarországon lerománozzák. A zsidó származású magyarok többféle módon reagálnak a zsidózásra, van, aki büszkén kihúzza magát, van, aki vérig sértődik rajta, van, aki elengedi a füle mellett. Véletlenül sem akarom helyettük előírni, mi a megfelelő reakció. Nekem 2026-ban már anakronisztikus a népi–urbánus köntösbe bújtatott zsidókérdés, ami már rég nem törésvonal, legfeljebb hajszálrepedés a mai magyar társadalomban. Úgy gondolom, manapság azt üti szíven leginkább a zsidózás, aki úgy érzi, az életműve arról árulkodik, hogy Magyarországgal osztozik a dicsőségen annak jutalmaként, amit elért.

Mint például Polgár Judit. Tíz sakkolimpián szerepelt Magyarországot képviselve, a két női arany mellett a férficsapattal kétszeres ezüstérmes (2002, 2014), magyarként volt éveken át a földkerekség első számú női sakkozója, világbajnokjelölt a férfiak között, továbbá magyar a férje, magyarok a gyerekei, Magyarországon él a mai napig. Mit kellene még tennie ahhoz, hogy ne firtassák a magyarságát?

Megismétlem, zavarba ejtő mindezt 2026-ban bizonygatni. A magyar szellemi, kulturális és sportélet megannyi zsidó származású kiválósággal büszkélkedhet. Aki fontosnak érzi, hadd ápolja a gyökereit, legyen bár sváb, „tót”, erdélyi magyar vagy éppen zsidó.

Nem tudom, így van-e. Ahogy azt sem, hogy ha igen, akkor a felvett izraeli állampolgársággal csupán az ősök előtti tisztelgést kívánta kifejezni, vagy a sorsközösséget úgy általában a zsidókkal, netán ennél is többet, azonosulást a zsidó állammal, Izraellel. Az sem világos, Magyar Péternek volt-e tudomása minderről, mielőtt az ötletével a nyilvánosság elé állt. Ha igen, hibázott, hogy előzetesen nem tisztázta a kérdést, mert így azt a látszatot keltette, mintha a kapkodással valamit el akarna titkolni.

Kár érte, hogy így alakult. Nem, véletlenül sem lobbizni akarok mellette, nem kívánok állást foglalni, Polgár Judit alkalmas-e köztársasági elnöknek. Abban azonban egészen biztos vagyok, nem szolgált rá, hogy ekképpen gerjedjen vita a személye körül. Polgár Juditot lehet szeretni vagy nem szeretni – sakkpályafutása során mindkettőt volt alkalma megtapasztalni –, ám az eredményeit, a Magyarország képviseletében elért sikereit ostobaság kétségbe vonni.

Mindannyian vesztettünk azzal, hogy ez így került elő. Magasztos pillanatok helyett ismét csak az jutott nekünk, hogy azt méricskéljük, kit is terhel a felelősség. Egy megosztott nemzet újabb keserű tanúsítványaként.