Odabent aztán már nincs mese, taktikát kell váltani.

Nekem annyiban szerencsém volt, hogy a kéthónapos kiképzés után a sportszázadhoz kerülhettem. (Újpesti sportolóként, pár tucatnyi cimborámmal, élvezhettem a klubot támogató BM Karhatalom e nem akármilyen kedvezményét.) Talán mondanom sem kell, a sportszázad erősen kilógott a kaszárnya zord miliőjéből, hiszen a karfiolfülű birkózók, nyurga hosszútávfutók, méretes vízilabdázók, apró tornászok egy másik, ugyancsak markáns arénából érkeztek … A laktanya vezetése természetesen nem örült a szertelen sportolóknak, akiket naponta, olykor hetekre ki kellett engedniük edzésekre, versenyekre. Ha meg épp bent voltunk, hát milyen feladatot adjanak nekünk?

Kicsit vívódtam, megírjam-e a sztorit. Miért is ne… Egy ízben külső munkára beosztott rabokat kellett őriznünk a Megyeri úti Újpest-stadionban. No nem bankrablókat, sorozatgyilkosokat, csupán apróbb lopásokért, szélhámosságért egy-két hónapra ítélt jámbor zsiványokat. Olyanokat, akiknek a szökésétől nem kellett tartanunk, eszük ágába sem jutott volna az ilyesmi… Szép engedelmesen végezték a feladatukat: söprögettek, gereblyéztek, talicskáztak. Ha elfáradtak, leülhettek, rágyújthattak. Jobb dolguk volt, mint a tömlöcben. Egy idő után már nem is nagyon törődtünk velük (kivált, amikor a szakaszparancsok, Csimbi törzsőrmester átballagott a sporttelep söntésébe). Délután már szinte senki sem dolgozott, a rabok derűsen csevegtek, mi pedig (Csimbi még a büfében) párosokat alkotva lábtangó-bajnokságot szerveztünk a futballszertárostól kunyerált labdával.

Béke és egyetértés telepedett a Megyeri úti salakos edzőpályára.

Az idillnek akkor lett vége, amikor a büféből visszaszlalomozó Csimbi észrevette, hogy néhány ügyesebb rabot is bevettünk a tangóbajnokságba. Kis híján lecsukatta a szakaszt.

Végül megúsztuk. A rabok hamarosan szabadultak. Mi még maradtunk.