Hát igen. A magyar irodalom évszázadok hosszú során át csakis és kizárólag szabadságharcos irodalom volt – illően népéhez: ha a magyar szabadságharcos nép, literatúrája sem lehet – nem is lehetett – más. (Szalay Károly úgy határozta meg: fellegvár volt.)

Innen kell kezdeni az újragondolkodást.

Amit közéletiségnek neveznénk, ma már finnyáskodó viszolygással sommásan politikának – netán „politikumnak” – becézik. Midőn néhány esztendeje a vidéki borfesztiválon valamikori nagy szerelmemmel találkoztam, írásaim kerülvén szóba, unatkozó úriasszonyok és aggodalmaskodó nagymamák egyesített hanghordozásával nehezményezte, hogy jaj, csak sok bennük a politika,ach, fúj, arccal a rockoperaszöveg felé: „jaj de unom a politikát, inkább engem törődne (? – sprechen Sie ungarisch? – D. L.) és csinálnánk egy kisbabát…”

Igen, úgy tűnik, mintha az irodalom felfeszíttetett volna a politika keresztjére. Holott egészen másról – tulajdonképpen éppen az ellenkezőjéről – van szó. Arról, hogy az immáron több évtizedes „avantgárd divatpróza” „a nagy prózafordulat”, „a posztmodern költészet és próza”, a „szövegközpontú irodalom” és más időtlen-eszement kiváló spanyolviasz-monománia cunamija a közéleti indíttatást, a közösségi-nemzeti tematikát, a társadalom-központú ábrázolásmódot – a közéletiséget lúgozta ki az irodalomból. Pedig még a közvetett politizálás – gondoljunk csak például Ács Margitnak az MDF-es idők személyes gyötrelmeit kiváló szépprózában feldolgozó, 2011-es Kontárok ideje című kötetére – sem lenne ördögtől való, sőt. No de hol vagyunk már ettől…? Egészen a legutóbbi időkig a történet maga, mondták ezek a klinikai estek, mint olyan, már nincs is, és ha volna sem lehetne elmesélni, nem is lenne érdemes…. Aki meg – netán irodalmi műben – a hazájáért, a fajtájáért, a társadalom állapotaiért emel szót: „korszerűtlen”, korlátolt és maradi, mi több, romantikus, netán – ez a legszebb, jómagam is megkaptam annak idején: „posztromantikus”. Megvalósulás előtt Németh László profetikus, baljós jóslata: a magyar irodalmat kezdi fölváltani egy magyar nyelvű irodalom. Érhetnénk-e mélyebbre?

Miért csoda hát, ha ez az úgynevezett – illessük akármilyen jelzővel – irodalom azután lassacskán művelőin kívül a kutyát sem érdekli? („Fogynak az olvasók,ach, szörnyű…”) Nemhogy érdemi közösségi hatásról, társadalmi befolyásról nem lehet beszélni, de jóformán szövegértésről sem, hiszen, dacára a női hüvelyizmok alkalmankénti nagy varázslatának, a saját fájdalmak-örömök ilyen-amolyan, hamis vagy kevésbé fals megéneklésére végső soron – légyen akár valóban mégoly lírai szintű – rávágható: magánügy…

Az a közéleti indíttatás, ami a magyar irodalmi termés legjavát – jószerével szinte mindegyik valamirevaló alkotását – alapvetően jellemezte akár csak az 1956-ot követő évtizedekben is, a Rozsdatemetőtől a Makrán és az Adáshibán át Bertha Bulcsu írásaiig és tovább: megörökölten-hagyományosan kötelező, alapjaiban erkölcsi-eszmei fogantatású szemlélet, nézőpont, világkép jegyében fogantatott, ennek mentén és ennek birtokában létezett, küzdött és – igenis! – így, emiatt rendelkezett igen komoly társadalmi-közéleti, sőt, olykor még közvetlen politikai befolyással is, volt a mindenkori hatalmat olykor meg-megrengető vagy legalábbis megfontolásokra, reakciókra, ilyen-amolyan lépésekre késztető, tekintélyes, számba veendő, méltó és komoly ellenfél. A nemzet rejtekező szelleme, ahogyan régen – och, mily patetikus! – mondták… Erő volt. Tényező. Szinte kibírhatatlan látni a kereszten.

Íme a kályha, ahonnan indulni kéne. És ahová alighanem megérkezni is.

Közben pedig időről időre, megállíthatatlanul halljuk a jajongást „a szekértáborokról” – és ugyanígy a naiv jó szándék és a nagyfokú korlátolt ostobaság izgalmasan egyedi keverékének tekinthető „árokbetemetés” jelszavát. (A szent fát meg ezalatt végképp ellepik a véraláfutások.) Pedig áldott emlékezetű Fekete Gyula bátyánk, attól tartok, ez ügyben kellőképpen helyére tette a dolgokat, kimondván: voltaképpen tényleg csakis két tábor van – nemcsak a magyar irodalomban, de alighanem az egész magyar életben. Az élet pártján állók és a pusztulás pártján állók tábora. Ha úgy tetszik, a konstruktívok és a destruktívok tábora. A fölemelők és a züllesztők tábora.

Ez ennyire egyszerű, feleim. A szent fát – ami egyben maga a világcsoda-nagyhatalom magyar irodalom is – tényleg félre kellene tenni azoknak, akik tényleg nem tudnak mást, csak saját fájdalmuk s örömük jó-rossz zengedezését. Mert tényleg nincs rájuk szüksége a világnak. A magyar irodalom világának. Amelyben mindig azok számítottak és számítanak, azok alkottak és alkotnak igazán jelentőset, maradandót, az olvasók, azaz a magyar népközösség számára komoly értéket jelentőt, akik vállaltan, műveikben így-amúgy felmutatván valahová, valakikhez, valamihez tartoztak. (Leginkább egy közösséghez.) Akik Kosztolányival vallották és vallják, hogy életünk legnagyobb eseménye, hogy magyarnak születtünk, hogy magyarul írunk, beszélünk, gondolkozunk. Csakis ekkor, ezzel a következetesen és bizonyítottan felvállalt, tudatos morális-eszmei, alapállással lehet esély arra, hogy – imigyen hitelességet küzdvén magunknak – legalább néminemű s a régit megközelítő, olyannyira szükséges befolyást gyakorolhassunk a köz dolgaira. Elvégre mostanság aztán igazán nem tudhatjuk, mikor jöhet megint olyan idő, midőn, miként Illyés mondta, az íróknak még a vízügyi hivatal feladatait is magukra kell vállalniuk… (Meglehet, az idő immár elközelgett.) Így hát pláne ideje volna az ébredésnek. Közösségi indíttatás nélkül nem lehetünk méltók ahhoz a páratlan nagyszerűséghez, amit az irodalom történelmünkben játszott szerepe és nagyjaink parádés sorokban pompázó serege jelent. Ha ez nem kötelez: a közelébe se menjünk a véraláfutásoktól megtisztítandó szent fának.