Szavak felkelése – újratöltve

Az idő azonban – akárcsak az alkalom – tudjuk, mindig elérkezik.

Fotó: Délmagyarország/Karnok Csaba

Be kell vallanom: néhány alapvető evidencia sokáig nem tudatosult bennem kellőképpen – mint a garázda módon felhasznált szavakban. Az a tény például, hogy folyóparti gyerek – sőt gyerök – vagyok, s ez alapvetően meghatározta sorsom: indíttatásom, alapélményeim, korai inspirációim legjava elválaszthatatlan ettől. A folyó persze, melynek partján szülővárosom – múltam egésze – található, igazából akkor vált felkavaróan közelinek számomra, miután elkerültem Szegedről. Az életben idővel rájön az ember, csak az igazán fontos dolgok szerepe nő meg, szinte rohamosan: olyanok, mint a szülőföld, a haza, az otthon, a szeretteink és akik bennünket szerettek-szeretnek. Az önzés és az énközpontúság is valahogy úgy hull le idővel, az érés folyamatában az emberről, mint József Attila ama versében a ruha a boldog szerelemben. Csakhogy azok az örök kísérőelemek, melyek körülölelnek bennünket, gyermekkorunk házaitól egy folyópartig, rendkívüli és különleges helyet vívtak ki a szívünkben. Például a tapasztalati tény, hogy szülővárosom folyójának olyan varázslatos illata van, amilyennel, úgy hiszem, a világon sehol semmi nem büszkélkedhet. Ennek a folyónak nemcsak virágzása van, nemcsak virágai vannak tízezerszám – éppen mostanában –, de igazi, hamisítatlan, semmihez sem hasonlíthatóan egyedi illata is. Szeged, ma már büszkén mondhatom, tényleg a fővárosa ennek a folyónak – a legmagyarabb folyónak, hiszen a régi, az örök-egy Magyarország felső északkeleti sarkában ered és déli csücskében folyik a Dunába – számos olyan jelenkori kortárs-kiválósággal együtt, mint a Por szerzője, Temesi Feri vagy Magyarország egyik legkiválóbb élő filozófusa, a Magyar Nemzet ősi szerzője, egyik legrégibb barátom, Csejtei Dezső. Nekünk – kimondom végre a nevét – a Tisza a szavak újratöltendő, Bálint Györgyöt követő felkelésének zászlóshajója. Amely úszik és úsztat egyszerre. (El)úsztatja a hamisságot és a hazudozást. Mert mostanra már elcsépelődött az olcsó árad-apad játszadozás, s közeleg az idő, midőn végre meg kell vizsgálni: milyen viszonyban van ez a mostanság oly gyakran hallható – mozaikszóként, rövidítésként is mégiscsak (folyó)név – az alatta, nevében összeöntött tartalommal, úgynevezett politikai üzenetekkel – az egész őrült katyvasszal. Mindenesetre tény: ha ezt hallom, „Tisza Párt”, „tiszások” – összerándulok. Bálint György-i reflex? Nevezzük így.

Igaz, ráadásul még Jókai is „bekavar”, hála a Fennvalónak. Ő mondja ki folyónkra az igazi, a leghelytállóbb jellemzést: „Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk. A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a bal partját ne tapodja ellenség.” Hadd egészítsük ki gyorsan a mestert: a jobb partját se. Sőt: a nevét se. Azt pláne ne tapodja, ne bitorolja, ne próbálja el- és kisajátítani senki és semmi. Mert jő a szavak felkelése. Mert ez önmagában több mint vérlázító. (És akkor még nem is emlegettük egy igazi nagy mártír-miniszterelnök vezetéknevét, családostul – a szintúgy miniszterelnök Kálmán édesapával s a nagyapa Lajossal, kinek nevét körút viseli Szeged városában…)
„Határvonalat képez magyar és nem magyar között” – írja a magyar próza napjának embere. Dsida Jenő megírta azt a versét, melyet meghallva Kós Károly – nem is az apja, jóformán a nagyapja lehetett volna – könnyek között borult a nyakába, mondván: te taknyos, hogy tudtál ilyen gyönyörűt írni…? Ez a verse így kezdődik: „Vagy félezernyi dalt megírtam / s e szót: magyar, / még le nem írtam.” És megíródik a Psalmus Hungaricus, a legújabbkori magyar költészet egyik legmegrázóbb hazafias verse.

Igen: van, akinek ezt jelenti a szó: magyar. Kisbetűvel, nagy kezdőbetűvel vagy csupa nagybetűvel akár. Nem tulajdonnévként. Hanem jelentéstartalommal. Csupa nagybetűvel: JELENTÉSTARTALO)MMAL.

Innen indul valahonnan a szavak felkelése. Újratöltve. A szavak felkelése – a korunkbéli. Innen, a magyar Tiszától. A jelzővel – nemzetiséget jelölő szóval – ellátott folyónévtől. A magyar Tisza partjáról. Ahol érezni a folyó fantasztikus illatát. És amely fajtánk egyik nagy, szent vize.

Bálint György – egyebek között – így folytatja: „A ragok szították leghevesebben a felkelést. […] Az fájt nekik a legjobban, hogy tévesen alkalmazzák őket, például így: ’a népnek’ – holott az igazság ez: ’a néptől.’” És végezetül: „Egyre fenyegetőbben zúgott a szavak beláthatatlan tömege.”

Idő kérdése csupán?

Szónoki kérdés?

Az idő azonban – akárcsak az alkalom – tudjuk, mindig elérkezik.