A mostanihoz hasonló helyzetekben mondják, hogy ama bizonyos csontvázak sorra esnek ki a szekrényből és a múlt árnyai hosszabbak, mint hihetnénk. Itt és most a csontvázak, akárcsak Déry híres önéletírásában a megidézett-föltámasztott József Attila, megigazgatják félrebillent csigolyáikat, egyenesre húzzák lábszár- és karcsontjaikat, és máris látjuk, hogy szép magyar ruhát viselnek és élénken bólogatnak, ha arra fordul a szó, hogy az ember hajlama a szépre, a jóra, közössége, nemzete, a nemes és igaz ügyek felé erősebb és felülmúlhatatlanabb, mint valaha és a kiválasztottak idővel meg is tudják, hogy ők kiválasztottak. Makovecz Imre, később Csurka István vagy éppen Csoóri Sándor ezt ki is mondják, az illető pedig – már nincs is más gondja – futja be a maga pályáját. Ahogy előíratott.
Most is ezt látjuk.
Orbán Viktor az Orbán Viktor. Pont. Így. Ennyire. A hosszú árnyak, a múlt ama bizonyos hosszú árnyékai pedig hűst hoznak a melegben és oltalmat a vészben, figyelmeztető jelzést a bajban és – leginkább – állandóan a fejünk fölött lebegő felhőt. Reménység a neve. A fejlődőképesség ugyanis pontosan ugyanúgy legyőzhetetlen és mindenekfölötti, mint a fajtánk, mint a magyarság maga.
Példabeszédként a maga progressziós útját a királyhűségtől a függetlenségi nyilatkozatig és az emigráció elszakítottság-nyomoráig szintén megjáró Kossuth Lajos azt írta erről: „minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérdekében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak, s még a fátum is megtörik.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!