A mostanihoz hasonló helyzetekben mondják, hogy ama bizonyos csontvázak sorra esnek ki a szekrényből és a múlt árnyai hosszabbak, mint hihetnénk. Itt és most a csontvázak, akárcsak Déry híres önéletírásában a megidézett-föltámasztott József Attila, megigazgatják félrebillent csigolyáikat, egyenesre húzzák lábszár- és karcsontjaikat, és máris látjuk, hogy szép magyar ruhát viselnek és élénken bólogatnak, ha arra fordul a szó, hogy az ember hajlama a szépre, a jóra, közössége, nemzete, a nemes és igaz ügyek felé erősebb és felülmúlhatatlanabb, mint valaha és a kiválasztottak idővel meg is tudják, hogy ők kiválasztottak. Makovecz Imre, később Csurka István vagy éppen Csoóri Sándor ezt ki is mondják, az illető pedig – már nincs is más gondja – futja be a maga pályáját. Ahogy előíratott.

Most is ezt látjuk. 

Példabeszédként a maga progressziós útját a királyhűségtől a függetlenségi nyilatkozatig és az emigráció elszakítottság-nyomoráig szintén megjáró Kossuth Lajos azt írta erről: „minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérdekében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak, s még a fátum is megtörik.”

Csontvázak és hosszú árnyékok között errefelé vezet Orbán Viktor útja. Akadt, aki ezt tudta előre. Igaz, neki nem akármilyen súgója volt. Szent is lett belőle. Karol Wojtylának hívták.

A szerző író