Az ember, míg él, eszményeket keres. Ha kutatása eredményes volt, midőn az eszmény távozik az élők sorából, óhatatlanul számvetés következik: mi is történt, hogyan is történt, mire is vezetett az egész valójában.
Mindez a legszigorúbban magánügy lehetne (az is lenne), ha… Ha a rendkívüli hatást kiváltani képes („expanzív”) személyiség jelenléte életünkben ne hordozna magában számos döntő, sőt létfontosságú eszmei-erkölcsi-politikai konzekvenciát. Ha a mindenkori mesterek, eszmények, ideálok több évtizedes működésének, a szellemi nevelőapáknak nem lennének a közösséget alapjaiban érintő, sőt meghatározó következményei. Márpedig nagyon is vannak.
Például mondjuk egy Fejér Dénes nevű férfiú a Magyarországon egyáltalán nem szokatlan ’56-os múlttal és annak minden, finoman fogalmazva hátrányos következményével a hatvanas évek közepétől – gyakorlati foglalkozást oktató tanerőként, ácsmesterként, irodalomrajongóként vagy éppen csak homo politicusként – fiatalok egymás sarkába hágó nemzedékeire olyan hatással bír, hogy a mondásaira, megállapításaira, kiszólásaira, minősítéseire vagy éppen kifejtett véleményeire közismertté érett emberek végtelen hosszúságú évtizedek múltán is emlékeznek.
Azok nemcsak vissza-visszacsengenek bennük – olykor szinte szó szerint –, de örök egy vezérfonálként, útmutatásként, közéleti-morális sorvezetőként is szolgálnak. Fent nevezett embertársunknak kilenc és fél évtized múltán nemcsak földi léte igazolódik vissza látványos nagyszerűséggel, de a mai, közhelyek és szólamok szabdalta világban újfent annyit emlegetni kezdett „példakép”, „ideál”, mi több, még a „mester” szó is új vagy legalábbis erőteljesen megújult jelentéstartalmat kaphat.
Hogy mindennek a jelen és jövő magyar világában mekkora jelentősége van és főleg lesz: alighanem fel sem nagyon tudjuk mérni igazán.
Az embertársaikat – ha úgy teszik, a pedagógia szintúgy agyoncsépelt igazságainak mankói közül kiemelkedve – tényleg alapjaiban és meghatározó-döntő mértékben alakító Makovecz Imrék, Nemeskürty Istvánok, Csoóri Sándorok, Csurka Istvánok, Chrudinák Alajosok, Hornyik Miklósok vagy Fejér Dénesek, ezek a nagy hatású, rendkívüli emberek – Isten különleges cinkossággal kacsintó teremtményei – kollektív, össztársadalmi kulcspozíciót töltöttek és töltenek be.
A fájón hiányzó és olyannyira szükséges örök Mesterek funkcióját. És igen, jő a Mester (Fejér Dénes kedvenc megszólítása volt, Temesi Ferencet ugyanúgy szólította, mint e sorok íróját vagy Dobos Lászlót, kedves szobatársát-barátját a régi, az igazi Magyarok Világszövetségében) és már itt is van a Mester. És véle a megvilágosodás, a felismerések hada és a felszabadító, meggyőződéses cselekvés. És nyomában a megnyugvás. A Mester és utána a fény. Fényesség. Tágasság. Nagy levegő. Élet.
1956 világcsodájának eszménye mint genezis. A magyarság, az erdélyi származás öröksége és irodalmunk, kultúránk áhítatos-alázatos tisztelete. A kialakítandó homo hungaricus és benne a Fejér Dénesek korszakos szerepe.
Erre és a legesleginkább csakis erre van szükség a magyar jövő érdekében. Ha úgy tetszik, lám, egy hivatalosan immáron halott magyar férfi is lehet a jövő záloga. Paradoxon? Az is lehet. Pedig elég egyszerű képlet…
A szerző író
