Meglehet, nagyot tévedek, de amikor meghallgattam Orbán Viktor magyar miniszterelnök beszédét ott fenn, a magasságos Európai Unióban, melyben ennek a velejéig korrupt és örökösen félrebeszélő színtársulatnak a kontinensünkre mérhetetlenül káros jelenségeit kísérelte meg felsorolni, talán nem vagyok egyedül azzal a megállapítással, hogy Arany János csodálatos költeményének, A walesi bárdok címűnek strófája jutott eszembe: „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik. – / Ajtó megől fehér galamb, / Ősz bárd emelkedik. // ltt van király, ki tettidet / elzengi, mond az agg: / S fegyver csörög, haló hörög / Amint húrjába csap.” Bizony, tisztelet a kevés kivételnek, az unió egyes tagjai levegőhöz sem jutottak, amint a tényekkel, az igazsággal szembesítette őket a magyar miniszterelnök. Ursula von der Leyen pedig – nem bírva a kritikát – hatalmas felháborodásában távozott a színről. Sajnos vélhetően nem örökre, ahogy pedig kívánatos lenne, hiszen egy földrész sorsát játszotta el és küldte gödörbe az elmúlt esztendőkben, az orosz–ukrán háború kirobbanása óta pedig felháborítóan, a tényeket még csak minimálisan sem értékelve minden igyekezete arról szólt, miképpen lehetne csókostársa, azaz Zelenszkij kedvében is járva háborúba sodorni kontinensünket. Tudjuk persze, vagy legalább is sejtjük, hogy soha egyetlen hasznos gondolata önnön fejéből nem született meg, ezért talán nem is érdekes, hogy név szerint kik és hogyan biztatták és segítették dicstelen pályafutása alatt abban, hogy miképpen is kell neki eljárnia az EU élén ahhoz, hogy ott is maradjon. Ennek „kibogozása” legyen majd a politológusok feladata, mindenesetre érdekes munka lesz.

Most viszont az a legérdekesebb, hogy miképpen fogják értékelni a magyar miniszterelnök kemény bírálatát az EU működéséről. Kíváncsian várjuk. Lehet, hogy tévedek, mindenesetre sok jót, pontosabban tisztességes viszonyulást az Orbán Viktor által felsorolt, ráadásul cáfolhatatlan tényekhez az EU-ban ücsörgők közül nem sok ingyenélőtől várhatunk. Nótás-verses kedvemben most Bródytól idézek, az István, a király című rockoperából: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget. / Mondd, te kit választanál? / Valakinek holnap át kell írni a régi meséket. / Mondd, te kit választanál?” Nehéz kérdés, tudjuk jól. És nehéz a válasz is ebben a háborúpárti világban. Ahol cáfolhatatlanul a zavarkeltés és a sandaság uralkodik. Oda jutottunk, hogy a büszke nő – bocs’, nem Von der Leyenre gondolok, hanem Európára – szinte semmivel sem büszkélkedhet már. Kontinensünkre rászabadította az idegeneket, ölnek, rabolnak, templomokat gyújtogatnak, értékeket rongálnak, életellenes és aberrált tevékenységekért rajonganak, és még sorolhatnánk. Lehet, hogy tévedek, de a halódó Európa egyetlen gondjára sem találták meg a választ a kontinens felelős pozícióban lévő nagyurai vagy nagyúrhölgyei. De ettől még köszönik, jól élnek. Mindenesetre ami a magyar tapasztalatokat illeti – no nem az EU által eltartottakra és a potenciális hazaárulókra gondolok –, az a véleményünk, hogy eddig mindent meg lehetett próbálni megtenni ellenünk. Pénzügyi és egyéb büntetéseket kiróni, migránsközpontok építését ránk erőltetni, és így tovább, hosszú a lista. Kíváncsian várjuk tehát, mi lesz a következménye a magyar miniszterelnök igazságbeszédének. Lesznek-e rá hiteles válaszok? Nos, ettől a mai uniós gyülekezettől szerintem semmi jót nem várhatunk. Bárcsak tévednénk! Ám azt kell látnunk – mint ahogy régóta látjuk is –, hogy Európa sorsát olyan rejtett nagyhatalmak irányítják, melyek mindig is képesek voltak megvásárolni embereket, hogy aztán azok azt károgják szét a világban, hogy például Magyarországon diktatúra van. Valamint Orbán egy diktátor, meg nálunk sajtószabadság sincsen, tán sosem is volt. Évek óta ilyesmiket kürtölnek szerteszét gátlástalanul a rogyadozó Európai Unió padjaiból. Persze jó pénzért ezekben ülve. Ez szerintük nem hazaárulás. Ez náluk a demokrácia. Mindenesetre azzal tisztában kell lennünk, hogy ez időre már bizony közönséges kóklerek kezébe került az Európai Unió – igencsak kevés kivétellel. Épp ezért tesz kíváncsivá bennünket az, hogy vajon mi lesz a válasz a magyar miniszterelnök uniós politikát bíráló szavaira. Szerintem semmi érdemleges. Válasz nélkül maradunk, mint oly sokszor már. S így aztán tovább él Európában a „boldogtalan demokrácia”. Ezt a kifejezést közéleti „példaképem”, Bíró Zoltán egyik cikkéből vettem, s annyira megtetszett, hogy kölcsönvettem. Mert nem lehet cáfolni. Ugyan kit boldogít az, ha demokráciának gondolják a háborút? Kit boldogít a korrupció, a pénzügyi visszaélések sorozata, a hazugságok áradata, a migránshelyzet, a pénz istenítése? Ki örül a háborús fenekedésnek? A bűnözés emelkedésének? Az ilyen-olyan aberrációknak? Marad tehát a kérdés, hol a boldogság mostanában? Ki lesz az, aki válaszol? Mindenesetre az Európai Unióra ez ügyben ne számítsunk. Kinek kell egy boldogtalan demokrácia?