A nemzetközi diplomáciában jól kamatoztatható a belénk nevelt félelem, például Irán ügyében, amely elméletileg az egész világot veszélyezteti nukleáris programjával. Elvben maga Khomeini ajatollah adott ki kötelező érvényű vallási iránymutatást, amelyben megtiltotta atomfegyver fejlesztését. Utódai ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt az utasítást betartják, az iráni atomprogram békés célú. Az amerikaiak és az izraeliek azonban nem hisznek Iránnak, és csak az elmúlt évben láthattuk, milyen pusztítást vittek végbe a perzsa állam területén. De Iránt se ejtették a fejére, a hasadóanyagokra jól vigyáz, és feltehetően ma is folytatni tudja a kísérleteket, ha ennek szükségét érzi. Mert ha Irán atombombával rendelkezne, akkor ő is az elit klubba kerülne, máshogy állnának hozzá a ­többiek, kicsit nagyobb tisztelettel, óvatosabban, tartva a következményektől. Legalábbis ezt gondolhatjuk elsőre. 

Észak-Korea ugyanakkor az egész világ szeme láttára fejlesztett ki nukleá­ris fegyvert, tesztelte, körbeharsogta a sajtót a sikerrel, az elit klub pedig leereszkedő félmosollyal jelezte, további bizonyítékokra van szükség, ez a kísérleti atomrobbantás nem egyértelmű, és Phenjan ne is álmodjon arról, hogy bárki is elkezd tőle rettegni. Vagyis a jelenkorban egy atomfegyver még nem jelent olyan fenyegetést, mint 1951-ben. Főleg akkor nem, ha a világ túlfelén van egy elszigetelt államban.

De persze joggal kérdezi a kaotikus állapotba került NATO néhány európai tagja, hogy valóban szükségünk van-e Amerika ernyőjére, ha ugyanezt mi magunk is meg tudjuk alkotni. Itt elsősorban Franciaországra kell gondolni, amely egykor elhagyta a katonai szervezet katonai részét, hogy csak a politikai szervezetben vegyen részt, majd visszatért, de a nukleáris ügyekben mindig külön utakon járt.

Idén márciusban Emmanuel Macron francia elnök azt javasolta, hogy hét ország fölé kiterjeszti a saját védőernyőjét. Az érintett államok: Hollandia, Belgium, Dánia, Németország, Svédország, Lengyelország és Görögország. Ezek mindegyike NATO-tagállam és az Egyesült Államok egyáltalán nem kívánja feladni állásait a franciáknak. A diplomáciai csacsogások jelenleg nem tűnnek fenyegetőnek, hiszen szövetségesek beszélnek távolabbi terveikről, és mindent becsomagolnak az „Oroszország a legfőbb veszély” narratívájába.

De mindenki tudja, hogy egy nap az a háború is véget ér, a nukleáris védőernyő pedig ott marad. A viták még hosszú évekig fognak folyni, ezeket az ügyeket nem szokás drámai bejelentésekkel megoldani. Franciaország látványosan ugrásra kész, nem hajlandó elfogadni az amerikai hegemóniát, és ideális lenne számára, ha mint az egyetlen atomfegyverrel rendelkező EU-tagország, ő diktálhatná a feltételeket az öreg kontinensen. Sikeréhez persze szükség van arra, hogy Németország továbbra is támolyogjon, mint bokszoló a nagy ütés után, valamint arra, hogy az Egyesült Államok a stratégiai tervezés helyett az impulzuspolitikát válassza.

No meg az se ártana, ha rendet tudna tenni Macron a francia belpolitikában és esetleg az utcákon is. Arra ugyanis nincs jelenleg semmiféle biztosíték, hogy a franciák képesek volnának annyira kinyújtózni, hogy Európa jelentős részét megvédjék. 

Az összes atomfegyver közül eddig kizárólag az amerikaiak használták fel a sajátjukat, azóta mindenki csak pihenteti őket a titkos silókban. Hogy száraz maradjon az a puskapor.