Általános tévedés, hogy az országok népei barátok és a vezetők között kialakuló szívélyes viszony jelent valamit. Legfeljebb arról van szó, hogy abban a bizonyos pillanatban, arra az adott ügyre vonatkozóan a két vezető között érdekazonosság van. Ezt kézfogással megerősítik, azt a fotós megörökíti, a hírügynökségek világgá repítik a felvételeket, az egyszeri hírolvasó pedig megállapítja magában: ezek barátok. Emlékezhetünk, Donald Trump mennyire lelkesedett Orbán Viktorért, dicsérte, meghívta magához. Majd mikor Magyar Péter győzött a választáson, egyetlen szót se vesztegetett az eseményekre, egyéb dolga is van neki. Magyarországnak és az Egyesült Államoknak akkoriban közösek voltak az érdekeik. Amerika önmagát akarja naggyá tenni és újra megerősíteni, teljesen különutas politikával, az elnökre jellemző megbízhatatlansággal. Orbán Viktor vezetésével Magyarország teljesen megbízható és stabil álláspontot alakított ki, amelynek alapvetése az volt, hogy nem dőlünk be a nagy európai barátság illúziójának, nem fogunk együtt bégetni a nyájjal, bármennyire is ezt várják el tőlünk Brüsszelből, élünk a jogainkkal és az utolsó euró­centet is kiverjük a bizottságból, ha az jár nekünk. Természetesen ez nagyon nem tetszett a kék-sárga elitnek. Azok az euró­centek réges-rég más zsebekben lapultak, és dolgoztak a zsebek tulajdonosainak, eszük ágában sem volt azokat átadni. Mert tudták, hogy a magyar kormányzat átlát a szitán és biztosan nem fog megállni ezen az úton. Az uniós csúcsokon mindig szívélyesen lapogatták egymás és Orbán Viktor vállát, a felszínen nagy volt az egység. De egyetlen mosoly sem volt őszinte, hiszen az a huszonhét vezető mindennap azon mesterkedik, hogy neki jó legyen, akár a többiek kárára. Mivel Magyarország nyilvánvalóvá tette az álláspontját, az unió beárazta a magyar kormányfőt mint hajlíthatatlan partnert, aki azért mégiscsak egy regionális erőközpontot épít az országából, és valóban megéri ott befektetni. Így folyamatos volt a nyomásgyakorlás a magyar kormányra, mindenféle vicces bizottságokat hoztak létre más vicces testületek, hogy időnként kijelentsék, Magyarország helyzete aggasztó demokratikusan. A bizottságok tagjai mindig kipróbált smasszerok voltak, elit verőemberek, akiket ezért tartanak a maffiózók. Rui Tavares, Daniel Freund, Tineke Strik, Judith Sargentini, olyan nevek, akiket felismer a magyar utca embere, olyan sokat hallott róluk. Mondhatnánk, hogy inkvizítorok ők, de ez a Szent Inkvizícióval szemben igazságtalan volna, az egykori atyáknak volt egy alapvető igazságtudata, s az attól való elhajlás mértékét vizsgálták. A felsoroltak viszont céllal tevékenykedtek, hogy Magyarország megtörjön. Valójában egyikük se végez semmi egyéb munkát, ők azokhoz a kövér, sapkás olasz bácsikhoz hasonlítanak, akik az amerikai maffiafilmekben a sarki étteremben várják, hogy munkára szólítsák őket, és állandóan spagettit esznek. Majd előveszik a csomagtartóból a feszítővasat és minden lelkiismeret-furdalás nélkül szétverik a számukra ismeretlen célpont fejét. Nincs gyűlölet vagy szeretet, nincsenek érzelmek. Munka van. Persze azok a bácsik nem valami erkölcsös emberek, ahogy a hozzájuk hasonlító EP-smasszerek sem azok. Ez egy olyan embertípus, akitől jobb óvakodni.

Mivel a verőemberek nem tudták megtörni Magyarországot, más módszereket is be kellett vetni, de ne aggódjunk, van még ezeknek a dörzsölt rókáknak a tarsolyában sok minden. Mert végül nekik kell győz­niük, az eurócenteknek pedig a megfelelő zsebekben kell lapulniuk. Ezért aztán számukra Magyar Péter ámokfutása üdvözlendő olyan szempontból, hogy nem kell Orbán Viktorral szembenézniük. Mert a magyar miniszterelnök jelenleg egy nagyon amatőr és súlytalan figura, aki láthatóan izgul a nagyok társaságában, tökéletesen alkalmatlan az ország érdekeinek képviseletére és védelmére. Még a számbavételére is. Amíg Magyar Péter kizárólag saját érdekeit teszi előtérbe, addig ő nagyon jó szövetségese az európai elitnek, és adják alá a lovat, legyen még ­hiúbb és még harciasabb, emelje fel önmagát a sztratoszféráig, addig sem kell vele foglalkozni. A vezetőt senki sem fogja segíteni az EU-ban, mert mindenki ellenérdekelt, tehát szó sincs itt szövetségről, esetleg barátságról. Az ott egy farkasfalka, ahová ha bemegy a magyar kormányfő, jobb, ha felkészül a harapásokra, és ő magának is harcolnia kell. Orbán Viktor megtette ezt összesen húsz éven át, ki is vívta az elismerést.

A dörzsölt európai vezetők persze azt is tudták, milyen jó felhasználni Magyarország állhatatosságát arra, hogy bizonyos dolgokat ne kelljen előtárni. Évek óta harsogja mindenki, hogy Oroszország rossz, Ukrajna demokratikus és jó, fegyvert adunk drága véreinknek, a muszkától pedig nem kell semmi. Közben stikában jött az orosz LNG, sőt áradt, de ilyenkor szokták mondani, hogy az más. Magyarország ideális volt, hiszen mindig vétózott, ha bántani akarták az orosz energiahordozók importját, ezért a sok bátor európai vezető harsogva tiltakozhatott, közben alig várták a magyar vétót. Most Magyar Péter alapvetően egy nyeles tükörben nézegeti önmagát, és azon gondolkodik, kell-e virág a füle mögé, vagy jó így, férfiasan, tehát nincs vétó, össze is omlott a szépen felépített rendszer, legutóbb már hat ország tiltakozott a legújabb oroszokat érintő szankciós csomag miatt. A cél ismert, már csak a megvalósítás módja kérdéses.