A legelső, hogy elhallgattatták a tudományt, így azokat a szakmai hangokat, amelyek szerint a százezer éves lehűlési-felmelegedési ciklusoknál a lehűlési szakasz lényegesen lassabb a felmelegedésinél. Kipécézték a légköri jelenségeket, márpedig a légköri rendszerben kaotikus folyamatok zajlanak, így a klíma változása is kaotikus jelenség, nem prognosztizálható. Pontosan ebben a zavarosban lehet jól halászni, ahol a jól felépített narratíva rendkívüli hatást tulajdonít az úgynevezett üvegházgázoknak, ezeknek a hasznos és természetes gázoknak, amelyek nélkül –18 fok lenne a földfelszín átlaghőmérséklete. Külön is kipécézték közülük a szén-dioxidot, holott az nem szennyező anyag, de ráadásul még 1000 Gt halmozott antropogén szén-dioxid-kibocsátás is csak 0,2 Celsius-fok átlaghőmérséklet-emelkedést valószínűsít – nem bizonyít – akkor, amikor az egész világ teljes szén-dioxid-kibocsátása 40 Gt/év. Az üvegházgázok hatása ráadásul a légkörben telítődik. Valójában lehetetlen megmondani, hogy a jelenlegi szerény felmelegedés mennyiben tulajdonítható antropogén hatásoknak, vagy hogy az éghajlatra gyakorolt emberi hatások milyen – alighanem kicsiny – mértékben befolyásolják a természetes energiaáramlást.
A globalista, woke-liberális ihletettségű klímanarratíva azonban rosszabbat is tesz annál, mint hogy kicsavarja a tudomány kezéből a fontos sorskérdéseket. A klímaváltozás természeti jelenségcsoportját olyan egalitárius, individualista és morális politikai követelésekkel, „termékekkel” kötik össze, melyeknek semmi közük a klímaváltozáshoz, mesterségesek, sőt sokszor kifejezetten természetellenesek is. Az úgynevezett patriarchátus elleni küzdelemtől az egyén szélsőséges szabadságának (szabadosságának) követelésén, a globalizáción, a nemzetállamok lebontásának szándékán, az „adultizmusellenességen” át a transzneműek jogaiig széles a klímaváltozás ürügyén, csalárd árukapcsolásokkal eladni kívánt globalista politikai „termékek” skálája. Feltűnően mind nemzet-, állam- és civilizációellenes termék.

A harmadik bűn, hogy az egész klímakérdéssel egy erős fókusztévesztésbe hajtanak minket: mindenért Európát és a nyugati embert hibáztatják. A világ túlnépesedéséért, noha mi fogyunk, a szén-dioxid-kibocsátásért, noha Európa csak 7,5 százalék, és az óceánokba kerülő műanyagokért is, holott ennek kevesebb mint 0,6 százalékáért felelős. A közeli-távoli iránti érzék szándékos megzavarása ez, egyszerre az egyén fékevesztett kultusza és valamiféle egyetemes emberiség nivelláló egyenlősége nevében. A lemondás lett Európa másik neve, aki nemhogy viharos ifjúko­ráért, de még a létezéséért is bocsánatot kér. 

A negyedik bűn a zöldre festés és az energiapolitika feláldozása a klímaideológia oltárán. A globális ideológiák narratívája mögött ugyanis a globális nagytőke áll, ami eltereli a figyelmet a valódi szennyezőről: saját magáról, miközben piacot teremt a legújabb termékeinek. Napelempaneleknek, invertereknek, a teljes életciklust nézve hatalmas környezeti terhelést jelentő lítium-ionos tárolóknak, eszméletlen acél- és öntöttbeton-igényű szélparkoknak és más beruházásoknak. Mert értsük meg: a kőkorszak sem azért ért véget, mert elfogyott a kő, az olaj- és gázkorszak sem azért fog, mert ezek elfogynak vagy drágák lesznek, hanem valakik átterelnek minket új piacokba, új technológiákhoz. Új időknek új dalai. Itt érkezünk meg a jelenbe. Oda, hogy a magyar áramtőzsde adatai alapján egyes estéken az áramcsúcs már 708 euró/MWh is volt, ami nem a globális felmelegedés meg hasonlók hibája, hanem hogy nem fedi le a keresleti görbét a nap- meg időjárásfüggő megújulótermelés.
A hibás a globalista klímanarratívát szolgáló esztelen zöldítés, ami a globális nagytőke érdeke: ehhez képest Kapitány István még több megújulót akar. Ordító, hogy mekkora szükség lenne a Paks II atomerőmű állandó termelésére. Ehhez képest Kapitányék felülvizsgálják a Paks II beruházást. Ordító, hogy gyorsindítású gázerőművek kellenek. Ehhez képest Kapitányék leválnak az orosz gázról meg minden más gázról. Eközben szemérmetlenül fogyasztói önkorlátozásra buzdítanak. A kínálatoldali gondokat nem lehet keresletoldalról, a fogyasztóval simítani el. Nem a fogyasztó hibája, ez az elhibázott zöldítés hibája, amely a globalista klímanarratívának behódolva valójában a globális nagytőke őrült pusztításának nyitott teret. 

Legyen ez a pont az, ahol mi, valódi nemzetiek és valódi szuverenisták végre visszavesszük a klímaváltozás és a zöldpolitika témáját! Első lépésben adjuk vissza azt a tudománynak, illetve haladéktalanul szabadítsuk ki az ellátásbiztonságunkat a fogságából. Ezután helyezzük valós természeti-társadalmi kontextusba, ami rögtön világnézeti állásfoglalás is. A környezettudatosság szükségességének a felismerése ugyanis olyan természetű kérdés, ahol semmi keresnivalója nincs a globalista liberálisoknak meg a nemzetközi nagytőke érdekeinek. A gazdasági növekedésnek minden más szempontot alárendelő megközelítésről a Föld eltartóképessége felé fordulni: ezzel tartozunk a saját utódainknak. A saját utód a legerősebb természeti primordializmus.

A klímaváltozás valódi fókusza nemzeti és helyi: mert a zöldpolitika valójában piros-fehér-zöld. Ha meg akarod menteni-változtatni az embereket, a bolygót, az egész világot – akkor nézz magadba és teremts önmagad fölé; menj haza, és tegyél a tieidért! A valódi szennyezők kényszerítéséhez éppen hogy több államra, vagyis a globális klímaaktivisták elképzeléseivel szembemenő irányvonalra lenne szükség. 

Ám a legfontosabb felismerés, hogy a klímaváltozás cselekvési tartománya a fegyelem és az önfegyelem: olyan létparancsok, amire a liberális-dekadens, elpuhult globalista embertípus alkalmatlan. Márpedig ez utóbbiak azok, akiket klímasztrájkokon, a világvárosok globális tüntetésein látunk. Ezekkel a nagy „természetvédőkkel” sosem egy túrán találkozni valahol a hegyekben, vagy közös szemétszedésen. Ezek a hangos aktivisták nagyfogyasztók, rendszerint ők a célközönségei az óriási világcégeknek, a globális nagytőkének, ami a globalista klímanarratívával a gondolkodásukat is alakítják. Ők azok, akik a nagyobb szabadságért, a nagyobb individualizmusért, a nagyobb eloldódottságért, a határok lebontásáért, a kevesebb kötelezettségért, a kevesebb iskoláért, a kevesebb államért harcolnak. 

Vegyük hát vissza a környezettudatosság, a klímaváltozás témáját és a zöldpolitikát az azokat érdemtelenül kisajátító globalistáktól, a globális nagytőkétől és dekadens embertípusától, amíg nem késő! Ez a mi témánk, a mi tudományunk, a mi érdekünk, a mi földünk, a mi felelősségtudatunk. Itt az ideje a nemzeti zöldpozíciónak, ami lerántja a leplet a hazai áramellátást is bedöntő globális nagytőke trendjeiről, a globalista klímanarratíva álságos voltáról és az általa irányított elpuhult, globalista embertípus tarthatatlanságáról. Mert itt nem narratívára van szükség, hanem tényekre és tudományra. Nem jogokról van szó, mint a bevezetőben írt Amerika-közi bírósági döntésnél, hanem feladatról és kötelességről. Nem globálisról, hanem lokálisról. Nem hisztériáról, hanem önfegyelemről. És nem az ellátásbiztonságot a globális lobbi érdekeinek beáldozó zöldpolitikáról, hanem az istenadta természeti kincseinkkel gazdálkodó regionális energiaszimbiózisról. Ugyanis nem az a baj, hogy süt a nap, hanem hogy hagytuk, hogy becsapjanak minket. Forduljunk arccal a Nap felé.