Az 1918-as Kaiserschlacht esettanulmányának a bajnokai már most felfedezni vélik ennek a hadjáratnak a tanulságait a pokrovszki orosz áttörésben. Hogy mik ezek a tanulságok? A logisztikai túlterjeszkedés, a straté­giai fókusz hiánya és a hadjáratban részt vevő elitalakulatok nagyfokú attríciója. Akik ezt az esettanulmányt használják a diagnózis eszközeként, azok nem tudnak elszakadni az általa diktált prognózistól. Az oroszok pokrovszki betörése szükségszerűen az 1918-as német tavaszi offenzívához hasonlóan ki fog fulladni, és az egészből csupán egy további beszögellés marad az ukrán frontvonalon stb.

A második, az orosz milbloggerek által kedvelt történelmi párhuzamot, a szovjet mélységi műveleti doktrína legismertebb alkalmazásaival, elsősorban a Bagration Hadművelettel (1944) és a Visztula–Odera Offenzívával (1945) szokás felállítani. Úgy a második világháborús, mint a 2025-ös esettanulmányban jelen van a több ponton egyidejűleg végrehajtott áttörés, a keletkezett rések kiaknázása, a koordinált támogatás és a műveleti meglepetés. Az 1944-es és az 1945-ös szovjet hadjáratok tanulságaként a jelentős helyi túlerőt, a logisztikai előkészítést és támogatást, továbbá a rugalmas harcvezetési stílust szokás emlegetni.

A harmadik történelmi párhuzam, amihez irányelvekért és tanulságokért nyúlnak a téma ínyencei, az Brusilov 1916-os offenzívája a keleti fronton az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai ellen. Az ott és akkor alkalmazott taktikák meglepően hasonlóak voltak az orosz felderítő- és diverzánsalakulatok 2025-ös taktikáihoz. Párhuzamosan és összehangolt módon végrehajtott áttörés, precíz tűztámogatás és a kialakult rések kiaknázása. Az esettanulmány kiválasztása itt is könyörtelenül diktálja a konklúziókat. A pokrovszki orosz ékek túl fogják futni a saját logisztikai „farkukat”, a beszivárgó különleges műveletisek veszteségei nagyon súlyosak lesznek, az ellenség alkalmazkodóképessége miatt az innovatív taktikák hozadéka folyamatosan csökkenni fog.
Természetesen léteznek további összehasonlító tanulmányok, illetve elemzések is. Vannak, akik az 1973-as háború áttöréseit tekintik a legmegfelelőbb történelmi párhuzamnak, és vannak, akik a Reich 1944-es ardenneki offenzívájához nyúlnak vissza, és ezeknek a kávézaccából próbálják kiolvasni, hogy mi lesz a pokrovszki orosz betörés folytatása.

Mindez szép és jó, továbbá remek alkalom arra, hogy csillogtassuk a hadtörténelmi ismereteinket, és mély lenézéssel kezeljük azokat, akik ilyen tudásanyaggal nem rendelkeznek. De vajon lehet-e valóban tanulni ezekből a térben és időben tőlünk távol parkoló esettanulmányokból, és ha igen, mik a történelmi analógiákon alapuló összehasonlító elemzés korlátai és veszélyei?

Az ősi bölcsesség úgy tartja, hogy más kárán tanul az okos. A probléma csupán az, hogy minél másabb a „más”, annál kevesebbet lehet a kárából tanulni. 

Egy másik igen súlyos probléma a választási kritérium kérdése, vagyis hogy mi alapján döntjük el, hogy a 2025-ös pokrovszki áttörés megértéséhez az 1918-as német esettanulmány alkalmasabb, mint az 1973-as izrae­li. A problémát még tovább tetézi, hogy a választásunk szinte sohasem objektív, és általában olyan történelmi eseteket választunk ki, amik csalhatatlanul krákogják fel az általunk preferált tanulságokat és kimeneteleket. Ha azért drukkolunk, hogy az orosz betörés kudarcot valljon, akkor ennek megfelelően választjuk ki a tanulságokkal szolgáló történelmi eseteket. Meg hát kinek van arra ideje és türelme, hogy ellenanalógiákkal intsük óvatosságra a determinisztikus válaszok kedvelőit?

A harmadik probléma a diszkontinuitás a háború különböző szintjei között. Az, ami igaz egy kis létszámú felderítő–diverzáns alakulatokkal végrehajtott áttörésre, nem feltétlenül igaz egy több hadosztálynyi összfegyvernemi erővel megkísérelt áttörésre, és fordítva.

 Valószínűleg igen sokat lehet tanulni az 1943-as kurszki csata térképeinek a tanulmányozásából, de ezek a tanulságok nem ültethetők át automatikusan a 2025-ös kurszki csaták valóságára.

Miután szabad szárnyalást engedtem a saját történelmi nihilizmusomnak, érdemes feltenni a kérdést, hogy de mégis mit sugall a történelmi tapasztalat a pokrovszki áttörés jelentőségével kapcsolatban?

Elsősorban azt, hogy a jól kiépített védelmi vonalak áttörése mindig is költséges vállalkozás volt. Másodszorra az esettanulmányokból kiderül, hogy ahhoz, hogy egy taktikai huszárvágásból háborúk sorsát eldöntő hadászati szintű áttörés legyen, két dologra van szükség: jelentős túlerőre a szó legtágabb értelmében, és az ellenfél vezetés-irányítási képességeinek az összeomlására. Az erre utaló jeleket érdemes követnünk ahhoz, hogy világos képet kapjunk azzal kapcsolatban, hogy a pokrovszki bravúr az arcvonal egy markánsabb betüremkedésként végzi, vagy pedig a háború sorsát megváltoztató hadászati szintű áttörésként.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa