„Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség!” (Mt 6,23) – Hamvas Béla meditációs objektumoknak nevezi az olyan mondatokat, gondolatokat, képeket, amelyek állandóan visszatérnek az emberbe. A meditációs objektum arra való, hogy az ember a lélek erőit összpontosítsa és ezáltal saját végtelen erőit hatékonnyá tegye – írja.

Számomra a Máté evangéliumából származó fenti idézet szinte gyerekkorom óta ilyen meditációs objektumnak számít. Talán a balkányi kis templomunkban hallottam, talán a Bibliát forgatva került elém, de azóta gyakran eszembe jut, különösen ilyenkor, advent, karácsony idején. Hiszen ahogyan a természetben a legsötétebb nap után újra „megszületik” a fény, a keresztény emberek számára Jézus születésnapja egyben a remény is, hogy a sötétség sohasem győzhet a világosság fölött. Persze, jönnek, jöhetnek még ­rossz napok, hetek a természetben, valójában most kezdődik még csak az igazi tél, de mégis, egyre több lesz a fény, a világosság, s minél mélyebbre megyünk a télbe, annál közelebb a tavasz. 

És az emberiség, a keresztények életében is jöhetnek még nehéz napok, hetek, akár hónapok, itt van velünk például még mindig a háború, ahol naponta százak, ezrek halnak meg értelmetlenül, apák és fiúk, testvérek, ukránok és oroszok, családok mennek örökre tönkre, otthonok, falvak, városok pusztulnak. És egyre kevésbé tudjuk, hogy mivégre. S ha nem vigyázunk, jöhet olyan világégés is, amilyen még soha nem volt. De jöhet béke is, sőt lehet, soha nem volt még ilyen közel. Karácsonykor talán nem buta illúzió a remény. „Ahol pedig nő a veszély, közeledik oda a megmentő” (Hölderlin).

Az ünnepek alatt az is megbocsátható, ha néha, ha csak pár órára is, az ember önmagára is figyel. Ha a feldíszített fa alá ajándékul egy kis csendet helyez el – önmagának. Aki politikával foglalkozik, annak erre egész évben kevés vagy éppen semmi ideje nem jut. A belső gondolatokat elnyomja az adok-kapok örökös háttérzaja. Szenteste talán esély arra is, hogy önmagunkban is újjászülessen a fény. Hogy megvizsgáljuk magunkban, a bennünk lévő világosság nem ­vált-e sötétséggé, hogy a legfőbb parancsolatot – szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – gyakoroltuk-e minden nap, minden órában? Bevallom, ezt a legnehezebb végrehajtani a mindennapokban. Nem könnyű „tökéletesnek” lenni… Nehéz szeretni azokat az ellenfeleinket, akik ellenségnek tekintenek, akik földönfutóvá akarnak tenni, akik lámpavasra húzni, elpusztítani akarnak bennünket, családostól.