Néhányan talán emlékeznek a jelenetre a Maraton életre-halálra című filmből, amikor az idős nácit alakító Sir Lawrence Olivier egy fúróval kínozza Dustin Hoffmant, s azt kérdezgeti tőle: biztonságos? Tegye fel most magának minden ellenzéki szavazó ezt a kínzó kérdést: biztonságos? Kérdezze meg mindenki magától, biztonságban lennének-e a gyerekei, unokái, szülei, testvérei, a szomszédai, barátai, a falvak, a városok, az ország, ha valamilyen elfuserált csoda folytán a választások után Magyar Péternek hívnák a miniszterelnököt? 

Akiknek nem volt elég az eredendő bűne, hogy azzal indította politikai pályafutását, hogy lehallgatta a feleségét, terrorizálta a gyermekei anyját, akinek nem volt elég a folyamatos hazudozás, a nagyotmondás, a telefonlopás, a botrányok, az arrogáns, beképzelt, primitíven bunkó stílus, a fenyegetőzés, a „szeretetország” Potemkin-faluja, nézzenek most magukba, s kérdezzék meg: ilyen országot, ilyen kormányfőt akarnak? Erre az emberre akarják rábízni a családjuk, a nemzetük jövőjét? Biztos?

Magyar Péter mostani botránya számomra nem a szexről és nem is a drogokról szól. Arról szól, hogy most mindenki láthatja, milyen ember valójában. Pontosabban mindenki láthatja, azok is, akik eddig aléltan hullottak a lábai elé, hogy nem tudjuk, ki ő valójában. Nem tudjuk, hányfajta életet él, nem tudjuk, hány személyisége van. Nem tudjuk, milyen titkai, botrányai, bűnei lappanganak még. És azt sem tudjuk, ezeket a titkokat ki mindenki őrzi gondosan. Talán ő maga sem tudja. 

Ismeretlen katonák; egyikükről, egy régi háborúból, így ír Szilágyi Domokos: „Nem tudom, milyen szeme volt, / mert már nem volt szeme. / Nem tudom, szőke volt-e vagy barna, / mert már nem volt haja. / Nem tudom, milyen volt, amikor búsult, amikor mosolygott, / mert arcáról leborotválta a húst egy repeszdarab. / Nem tudom, izmos volt-e a karja, / mert már karja se volt. / De azt tudom, hogy öt éhes gyerek sírt utána / és egy koravén fiatalasszony / és egy rokkant szemű öregember / és egy fogatlan öregasszony.” Valóban ezt akarjuk?

Aki azt hiszi, hogy ez csak riogatás, ez csak vicc, ajánlom figyelmükbe Kierkegaard híres sorait: „Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc.”