„S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jajokat, / hát uj gyalázat egymás ellen / serkenti föl a fajokat. / Az elnyomás csapatban károg, / élő szívre mint dögre száll – / s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál.”

Hát persze. Mert mindig, minden ugyanaz. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy kiszállok. Ebből az egészből. Mert ez a világ már nem nekem való. Úgyhogy elutazom.

Ilyesféle utazásokra legjobb a karácsony. Mert tudjuk, legszebb a tél, már persze annak, ki tűzhelyet, családot már végképp magának remél. A remél pedig azt jelenti, hogy van neki. Akinek van: túléli. Még akkor is, ha belehal. Hogy mibe is? Hát ebbe a korba. Ebbe a sosem látottan pitiáner, buta, kivagyi, jelenidejű korba. Ahonnan ki kell szállni. És éppen karácsonykor.

Az elutazást gondosan elő kell készíteni, hiszen, mint tudjuk, olyan roppant út ez, hogy úgysem vihetek semmit magammal. S mit lehetne nehezebb előkészíteni, mint a semmit?

Ahová megyek, az az én lakatlan szigetem. A könyvtárszobám. Ahol demokráciának nyoma sincs. A világ talán legutolsó élhető, ám kőkemény diktatúrája. Itt rajtam kívül Thomas Mann, Kafka, Shakespeare, Arany, Babits, Kosztolányi, Szerb Antal és Krúdy gyakorol teljhatalmat, s akinek nem tetszik, az az égvilágon senkit sem érdekel.

Kemény világ ez – ugyanis puha, lágy és van neki értelme. Kerülik is a senkik, úgy rettegnek tőle, mint az Isten, Jézus és a Teremtés puszta lehetőségétől. Mint mindentől, ami nem éppen abban a pillanatban született meg egy abnormális – tehát modern – agyban, hanem hagyomány. Mint mindentől, ami nem tartalmaz semmilyen aktuális világmegváltást. Ugyanis – nagyon figyelj! – minden menthetetlen és rettenetes kor tele van világmegváltással. A nácik is meg akarták váltani a világot: faji alapon ki kell irtani néhány tízmillió embert, és a maradék meg fog érkezni a mennyországba. A kommunisták is meg akarták – s még most is meg akarják! – váltani a világot: osztályalapon ki kell irtani néhány tízmillió embert, és a maradék meg fog érkezni a mennyországba.