A szakirodalom a leírt esetben eufémisztikusan „demokráciadeficitről” beszél, pedig valójában szó sincs deficitről – a demokrá­ciát egyszerűen elszivattyúzzák a nemzetektől, annak a természetes helyéről. Az új, az uniós szinten nem keletkezik demokrácia, tagországi szinten pedig elolvad, megszűnik. Ha valaki a napi híreket követi, számtalanszor hallja az érvelést a nemzeti kormányok, pártok, politikusok vagy éppen „szakértők” részéről, hogy valamit, amit az emberek akarnak, vagy ami akár szerintük is szükséges, nem lehet megcsinálni, bevezetni, elrendelni, mert „Brüsszel nem engedi”. 

Ennek a hozzáállásnak a tükörképét – fonákját – is látjuk: Brüsszelben. Ott az uniós intézmények – bizottság, parlament – beszélnek és méltatlankodnak folyton arról, hogy az önfejű, önző és együttműködésre képtelen tagországi vezetések akadályozzák a közös cselekvést. Bizonyos tekintetben már tagországok sem működnek demokratikusan, mert az unióhoz kapcsolódó döntéseiket ők is egyre inkább zárt ajtók mögött hozzák, gyakran a nemzeti törvényhozások sem képesek azokat ellenőrizni. Jogi senkiföldje keletkezett, amit az uniós bürokraták szíves örömmel töltenek ki saját hatalommal.

De nem csak hatásköri problémát látok. A közösség is és a tagok is egyre sűrűbben vallanak kudarcot. Gyakran működés- és cselekvésképtelenek. A sok tilalom és önkorlátozás megfosztja őket problémamegoldó képességüktől. Tevékenységük lázas látszatkeltésben, sajtópózolásban és semmittevésben merül ki, miközben a megoldandó problémák sokasodnak és súlyosbodnak. Pedig új, nyitott hozzáállásra a mai, rohamosan változó világban nagyobb szükség van, mint bármikor. Ezért fogja a fejét ámuldozva a magyar miniszterelnök Brüsszel vagy épp a többi tagország észszerűtlen, a józan észnek ellentmondó – s nem utolsósorban minket is a saját hibás megoldáskísérleteire rákényszeríteni akaró igyekezetét látva.

De akkor is, amikor ideologikus megfontolásokból elvágnak minket a versenyképességünket garantáló, olcsó energiá­tól, vagy amikor felélik előre a jövő nemzedék erőforrásait azzal, hogy újabb adósságokba verik a közösséget – például egy megnyerhetetlen háború kitartó, kontroll nélküli finanszírozásával.

Igaz, látszik már a kiút is az európai zsákutcából. Sokasodnak és erősödnek Európa-szerte a patrióta erők – Magyarország nemzeti szuverenitást erősítő kormánya pedig nagy és inspiráló kivétel.

Egy pillanatra se felejtsük el, hogy a demokráciaszivattyú számukra „jól” működik, azt használják tagállami választási célokra is. A mi ébrenlétünkről a Magyarország körül folyton újra feltámadó uniós csatazaj gondoskodik, mi állandóan résen vagyunk. A brüsszeli bürokraták azt üzenik, hogy a fejük tetejére állhatnak a magyarok, akkor sem fogják megengedni nekik, hogy maguk döntsék el, kit engednek be a saját országukba. A szembeszegülő kormányt napi egymillió eurós bírsággal sújtják, elvennék a szavazati jogát is, ha tudnák. Az uniós bürokraták azt is mondják, hogy a magyarok nem vehetik onnan az energiát, ahonnan akarják, hiába nemzeti hatáskör papíron az „energiamix” meghatározása. Ők átminősítik az energiahordozókra vonatkozó tilalmat külkereskedelmi kérdéssé, és akkor az máris Brüsszel joga.

A magyarok azonban nem ijednek meg! Nem véletlen, hogy az uniós vezetés folyton a saját engedelmes szolgáival akarja lecserélni az ország elszánt, szuverenitást védő irányítóit.

Ugyan a kijelentés ízléstelen és antidemokratikus, de tudjuk, hogy ők nem fognak tartózkodni attól, hogy aszerint cselekedjenek… A döntések európai szintre tolása az egyik legfontosabb módszer az elitek nép elleni totális háborújában, hiszen ha hatalomra kerülnek is a patrióta kormányok, akkor sem tudják, vagy csak európai, bürokrata gúzsba kötve, nehezítve lesznek csak képesek programjukat megvalósítani.

De mi a helyzet az Európai Parlamenttel? Azt mégiscsak az emberek választják? Az nem a demokrácia intézménye?

Hát nem!

A tapasztalat – különösen a magyar eset – azt erősíti, hogy a parlament működési módja, határozatai alapján nyugodtan besorolható a „brüsszeli bürokraták” nem túl dicsőséges kategóriája alá. Mások más hasonlatot tartanak szerencsésnek és „nem kormányzati szervezetnek” (NGO) tekintik. Én is szívesen fogalmazok egyenesen és az EP-t a világ legnagyobb NGO-jának tartom. Minden szükséges jellemvonása megvan neki: zaj- és zavarkeltési képesség, felelőtlenség, mellébeszélés, következménynélküliség, korrupció, ideológiai boszorkányüldözés, kettős mérce, álproblémák végtelenített sulykolása…

A parlament tehát nem demokratikus, és mint korábban kifejtettem, nem is igazi parlament, csak a nevében az. Ott csak a többségnek szimpatikus kisebbségi nézeteket tűrik meg. Amelyek nem esnek a nekik tetsző körbe, mint a patrióták csoportja, azokat az uralkodó pártok megfosztják bizottsági tisztségeiktől, a számarányuk szerint nekik járó posztoktól. Amire a „jogállamot tipró” Magyarországon 1990 óta nem volt példa, Strasbourgban mindennapi gyakorlat. 

Erről kiváló és alapos elemzést készített a minap Petri Bernadett a XXI. Század Intézet honlapján.

A főáramú sajtó is beszáll. Nem pusztán bojkottálja a neki nem tetsző nézeteket, de „pozitív ösztönzéssel” is fordul a pártok, a képviselők felé. Egy olyan képviselőnek, aki nem tartozik a legbefolyásosabb, minden-lében-kanál első ötven közé, kevés esélye van, hogy európai léptékű médiafigyelem tüntesse ki a működését, de ez nemzeti szinten is csekély, kevés országban tudják a polgárok megnevezni „közvetlenül választott” európai képviselőiket. Ezen a ponton a tisztesség kedvéért leírom, hogy érintett vagyok (voltam), hiszen hivatalos működésem idején beletartoztam az emlegetett ötven képviselő közé, és a Fidesz, mint a néppárt egykori tagja, része volt a kormányzó európai többségnek, még ha a viharok sűrűn tépázták már akkor is a viszonyukat. Azóta megváltozott a helyzet, az EPP a globalista, európista, föderalista baloldalhoz sodródott. Tisztán látunk már.

Az említett, baráti sajtótámogatás illusztrálására álljon itt egy német képviselő valóságos esete, aki hosszú éveken át úgy volt tagja a parlamentnek, hogy a nyilvánosság nem vett róla tudomást! Akkor került életében először a címlapokra, amikor Magyarországra látogatott, és a jogállam romlásáról és Orbán Viktor „saját kisvasútjáról” nyilatkozott. Azt, hogy a vasutat magyar polgárok használják, a „tisztesség jegyében” a képviselő elfelejtette elmondani. Az illető újraválasztási esélyeit viszont megtolta a váratlan nyilvánosság, és onnantól rendszeresen élt a figyelemkeltés véletlenül megtalált, neki igencsak hasznos eszközével, az európai mindenható politikai varázspálcával, az Orbán-fóbiával. A főáramú sajtó imádta, azt mondta, amit hallani, írni, mutatni akartak.

Írtam már itt arról is, hogy az arányos választási rendszerek széttöredezett parlamenteket eredményeznek. A következmény ideo­lógiai kiszolgáltatottság, könnyebb külső manipulálási lehetőség, kiszámíthatatlanság és döntési képtelenség. 

 Az Európai Parlament sokféle szabály szerint, nem éppen logikus módon áll össze, rá is a listás rendszer jellemző. Az intézményt évtizedekkel korábban – az akkor még nem divatos nemzeti nagykoalíciók előtt – már pártpolitikai laboratóriumként használták. Ott működött először tartósan a később több országban uralomra jutott néppárti-szocialista szövetség, ott szelídültek ádáz ellenségeskedésből kezelhetővé a – mindkettőt egyszerre fenyegető „populista veszély“ árnyékában – kereszténydemokraták és a zöldek kapcsolatai.

Ma a főáram éppen arra szövetkezik, hogy a szuverenista erőket kiszorítsa a politikából – mind nemzeti, mind európai szinten.
Ideje újraszabni az európai demokráciát és az uniót. Azt a nemzeti demokráciák demokráciájaként kell újra fölépíteni. Az alapoktól kell kezdeni!