Több magassági után egy mélységi rekord

Kemény Dénes 1997 óta tartó szövetségi kapitányi pályafutása alatt eddig csak „magassági rekordokat” produkált – két-két olimpiai és Európa-bajnoki, egy világbajnoki cím, több mint egyéves veretlenségi sorozat –, most azonban itt egy mélységi is: a Világliga vasárnap éjszakai belgrádi döntőjén csapatunk tízgólos, 16-6-os vereséget szenvedett Szerbia-Montenegrótól, amely a hatalomváltás igényével bő két héten belül harmadszor győzte le Birosékat.

Az ember azt hinné, a magyar pólóválogatott így még soha senkitől nem kapott ki, legfeljebb a XX. század hajnalán a britektől vagy picit később a németektől; ezzel szemben, ha az emlékezet nem is, de a krónika őriz egy 18-2-es verést az NSZK-tól 1987 júliusából, a stuttgarti nemzetközi tornáról. Ez azonban csupán tény, semmiképpen sem vigasz. Mint ahogy lajstromozhatjuk a mentő körülményeket is: 1. tíz nappal a vb befejezése után Világliga-döntőt játszani eszement ötlet; 2. a montreali magyar keretből Kemény öt kétszeres olimpiai bajnokot hagyott ki, és helyükre nyolc játékost hívott be; 3. a friss vb-címvédő szerbek hazai vizeken, a Tasmajdan uszodában ronthattak neki a rohamra felkészületlen együttesünknek; 4. a négyszer nyolcperces játékidejű Világliga-meccseken jobban elszaladhat a számszerű eredmény. Dacára mindezeknek, a 16-6-os arány, különösen a 6-0-s második negyed akkor is megdöbbentő. Ezért érthető, ha Kemény Dénes szövetségi kapitánytól is azt kérdeztük bevezetésként: a vasárnap történtek mennyire rengették meg saját csapatába és a közeljövőbe vetett bizodalmát?
– Semennyire. A szerbek elleni második negyedben összeomlottunk, eddig tartott a benzin. De a Világligán játszott tizenhat negyedből tizenötben jól teljesítettünk, csak egyet rontottunk el. Igaz, azt nagyon. Súlyos vereségünket annak is köszönhetjük, hogy a csapatépítésünk túl jól sikerült, mert a németeket és a görögöket verve bejutottunk a döntőbe. Igaz, ehhez az is kellett, hogy szombati mérkőzésünkön a szerbek 2-3 gólos vezetésüknél rátapostak a fékre, hogy csak eggyel nyerjenek, így a tapasztalatlanabb magyar csapatot vigyék tovább magukkal a vasárnapi döntőbe.
– A sportnapilapban azt nyilatkozta, a legfontosabb poszton szenvedtünk a reálisnál nagyobb különbségű vereséget. Ez konkrétabb formában azt jelenti, hogy az interneten is olvasható statisztika szerint kapusaink 18 lövésből mindössze kettőt hárítottak?
– Valóban nem remekeltek, és védés nélkül nagyon nehéz támadni is. De mi kezdtük meg elsőként a pekingi olimpiai csapat építését, és ha ezt a célt tekintem, nagyon fontos válaszokat kaptam. Pozitívakat, negatívakat egyaránt.
– Ezzel nem azt akarja sugallni, hogy kifejezetten hasznos volt ez a 16-6, ugye?
– Nem. Korábbi mérkőzéseink is mindig szolgáltak információval, és ehhez eddig soha nem kellett tíz góllal kikapnunk.
– Most sem kellett volna, ha nem rendezi át alapvetően a montreali keretet. Nem bánja, hogy megtette? Egyáltalán, saját akaratából vagy kényszerből döntött így?
– Az én döntésem volt, de a szövetségi vezetők, az uszodai szakemberek és a média egyetértésével is találkozott.
– A montreali vb-döntő után is megkérdeztem, és mivel azóta Belgrádban még kétszer a mieink fölé kerekedtek a szerbek, megint megteszem: nem lát alapvető motivációs különbséget a magyar és a szerb válogatott között?
– Belgrádban nem láttam. De most, utólag már elismerem, Montrealban, a világbajnokságon a szerbek motiváltabbak voltak, és ez az előnyük sorozatos ezüstérmeikből származott, a mi mindent megnyert csapatunkat pedig jobban összeroppantotta az az egy hónap, amelyet a család nélkül kellett eltölteni.
– Benedek Tibor ügyét is érdemes még egyszer előhozni, hiszen az együttes a csapatkapitányát, egyik legmegbízhatóbb klasszisát és szellemi vezérét veszítette el, akihez nemcsak a vízben, hanem a parton is lehetett igazodni. Ráadásul úgy, hogy Benedek nem vonult vissza, a klubjában folytatja a vízilabdát, csak a válogatottságot mondta le. Ez milyen hatással lehet a többiekre?
– Nem adott jó példát, az egyértelmű. Döntése, illetve annak következménye benne maradt a fejekben, a gondolatokban.
– Mint ahogy az is, hogy legutóbbi három mérkőzésünket elveszítettük Szerbia-Montenegróval szemben. Ebben a hármasban benne volt a vb-döntő és a vasárnapi 16-6 is. Megtörtént a hatalomátvétel?
– Nem mondanám. A szerbek helyében nem lennék nyugodt, mert csak egyszer játszottak a komplett magyar csapattal, Montrealban, és akkor nem ők győztek le bennünket, hanem mi vertük meg saját magunkat.