Történetek az elbaltázott birodalomból

Egy zaklatott munkahét végén, pénteken este nyolc után fölhívott a mobil telefonomon Gyurcsány Ferenc. Nem tudom, honnan szerezte meg a számomat, hiszen évekkel ezelõtt azt kértem a szolgáltató társaságtól, ne adja ki senkinek. Azt sem tudom, honnan vette a bátorságot a nem éppen kifogástalan modoráról elhíresült miniszterelnök, hogy olyasvalakit zavarjon e telefonos ismerkedésre alkalmatlan órán, aki sem rokona, sem ismerõse (hál’ Istennek, Adyval szólván, „Sem utódja, sem boldog õse”), akivel sosem találkozott, és akirõl – talán – semmit sem tud. Ilyet csak telefonbetyárok mûvelnek. Az elsõ pillanatban azt hittem, valamilyen rossz viccnek vagyok az áldozata, s bizony eltartott pár másodpercig, míg rádöbbentem, csakugyan Gyurcsány nyomja a szöveget. Persze, felvételrõl, hogy még véletlenül se érkezhessék konkrét válasz a magyar nyelv bevált hangsúlyozási szabályainak ellentmondó, ideges staccatóira. Amikor aztán fölismertem, hogy szülõhazám elsõ számú közszolgája – vagy inkább a hivatala? – szórakozik velem, nagy mérgesen „megszakítottam az adást”. De még órákon át kényszeresen fogalmazgattam magamban, mi mindent olvastam volna ennek a nagyra nõtt, neveletlen, vásott gyereknek a fejére, akinek Popper Péter szakrendelésein volna a helye, nem a parlamentben, ha veszi a bátorságot, és személyesen hallózik bele egy zaklatott hét végén, pénteken este nyolc után a távbeszélõ készülékembe.
Pedig akkor még nem is értesültem róla, milyen cifra nyomorúsággal ünnepelteti a Gyurcsány vezette társaság Magyarország népével az államalapító Szent István napját. Megemelt költségvetéssel, cirkuszi mutatványokkal. A zsigeri örömökkel számolva, de nem a lelkek felemelésével, az elmék megmozgatásával, ezeröt éves (keresztény és európai!) magyarságunkra való méltó emlékezéssel. Az igazi mélyrepülést e jeles napon a média „biztosítja”. A magyar televíziók, amelyek hírt adnak ugyan a központi ünnepségekrõl – a közszolgálatiak élõ, egyenes adásban közvetítik is õket. Sõt, bizonyára a tûzijátékos, utcabálos mulatságokról is hoznak hangulatjelentéseket. De, hogy az ünnephez méltó mûsorokat vetítenének a legnépszerûbb adásidõben, az, sajnos, jelenlegi információink birtokában bátran kijelenthetõ, szinte teljesen kizárt. A Magyar Televízió fõ attrakciója a Szegény gazdagok címû film, az egyik leggyöngébb Jókai Móradaptáció a 60-as évekbõl. Nem mondom, méltóbb program, mint Friderikusz Sándor beszélgetõs mûsora vagy a Kultúrház. Idõszerû párhuzamokat is felállíthat a Vége felirat után a Szegény gazdagok nézõje. Irodalmi s mozgóképes aládúcolásokkal is megfogalmazhatja magában, amit közhelyesen a nap minden órájában szavakba önt, ki csöndesen, ki egyre nagyobb hangerõvel: az „elit” banditái úgyszólván semmit sem változtak a századok során. Legfeljebb az álorcáik. Jókai úri útonállója Fatia Negra maszkját öltötte magára, ha portyázni indult, mai „eszmetársai” közéleti fõszereplõknek, gazdasági szakembernek álcázzák magukat. A rajtunk, adófizetõ polgárokon élõsködõ kereskedelmi televíziók pedig? Azok a hírhedett társaságok, amelyeket nemrég betonoztak be – talán törvényesen – az eddigi, közhaszonnal nem járó állásukba az Országos Rádió és Televízió Testület, az ORTT erre hivatott döntnökei 2012-ig, hozzák a maguk import limonádéját, agylúgozó mûsorát. Ahogyan köznapokon vagy közönséges hétvégéken szokták. Ha komolyan vennék a törvényt, amelynek létüket köszönhetik, és irdatlan reklámbevételüknek legalább a töredékét érdemleges hazai produkciók létrehozására adnák, gond nélkül készíthetnék el a legkiválóbb hazai alkotók az ünnepnapokra illõ, új produkciókat is, a hétköznapokat gazdagító mûsorokat is. Ahogyan a franciáknál, de a lengyeleknél is szokás. (Szalai Annamária, az ORTT testületi tagja azt nyilatkozta nemrég, hogy a TV2-nek és az RTL Klubnak a 2004-es esztendõben hatvanmilliárd forintnyi reklámbevétele volt, azaz az ország teljes reklámra fordított kiadásának a 36 százaléka ezeket a cégeket gazdagította. A frenkvenciáért ellenben, amely mûködésüket lehetõvé teszi, mindössze másfél-másfél milliárd forintot fizetnek. Még a gyanútlan polgárnak a fejében is fölötlik a gondolat, hát a maradék huszonnyolc és fél milliárdokat mire költik ezek a híres társaságok, a TV2 és az RTL Klub?) Új mûvel egyes egyedül a Duna Televízió áll elõ augusztus 20-án, a reklámkampányokból, bizony, kikimaradó intézmény. És õk is egy régebben megrendelt, szûkös keretek közt összehozott, nem kifejezetten a Szent István-i ünnephez passzoló tévéfilmmel rukkoltak elõ.
Nekem egyébként tetszik a Duna produkciója, a Történetek az elveszett birodalomból címû alkotás, Gödrös Frigyes rendezése. Tetszik, hogy egy teljesen elfeledett novellistát ástak elõ az ismeretlenségbõl a film kedvéért. Neve Ajtony Árpád, az õ két írása alapján készítette el a forgatókönyvet Can Togay közremûködésével a rendezõ. Az is tetszik, hogy a 60-as évek mikrovilágát idézi meg a film, azt a kort, amelyrõl egyre inkább csak téveszméket ismételgetnek a visszaemlékezõk, mind pozitív, mind negatív értelemben. Gödrös Frigyes ellenben – Balogh Gábor operatõr csodálatos felvételeinek a segítségével – azt a „krúdys” nosztalgiát tette meg vezérmotívumának, amelyet a két világ határán tébláboló, korabeli ifjúság õrzött meg a lelke legmélyén ezekrõl az idõkrõl. Amikor még a felnõttek erkölcsi rendjének, tudásának, élményvilágának és életstílusának köszönhetõen valamelyest ki lehetett zárni az otthonok, de még az iskolák falai közül is a szocializmus való világát, polgári létrõl lehetett álmodozni, elegáns stílusban lehetett társalogni, s hinni lehetett, hogy az igazi értékek – ha befalazzák õket, mint a film gimnazista hõsei a tanárukat, „a” Rákóczyt – megmenthetõk. Címválasztásukkal, ezzel a Történetek az elveszett birodalomból megjelöléssel, persze, egyértelmûvé tették az alkotók, hogy az a világ, amelyet ez a lágy színekkel dolgozó mû, akár egy finom vonalú krétarajz a nézõk elé vázolt, immár a befejezett múlt idejébe tartozik. Végérvényesen, alighanem. De mégis jó elrévedezni fölötte, kiváltképpen, ha egy rettenetesen elbaltázott birodalomnak a lakója az ember.