Tűz a Dunán (2.)

Szeptember
13-án P. Bálind Remig ismét bevonult leventelelkésznek a Muraközbe.
17-én légiriadó volt az egész ország területén, orosz, román, angol, amerikai gépek dobták le bombáikat katonai és hadi célpontokra.
20-án venisanctét tartottunk az iskolákban.
25-én kaptuk kézhez a tartományfőnökség körlevelét, amely alapján, a közelgő orosz invázióra való tekintettel, minden eshetőségre számítva, engedélyt kaptunk civil ruha beszerzésére és a tonzúra lenyírására. Erre akkor lenne szükség, ha a körülmények miatt nekünk, szerzeteseknek a zárdán kívül kellene élnünk, és csak titokban működhetnénk. A civil ruha beszerzése nem kis gondot okozott a háznak, mivel a ruhaanyag igen drága, nehezen kapható. Nyolc személy részére kellett civil ruhát csináltatnunk. Szerencsére volt három habitusnak és palliumnak való posztóanyagunk, ezeket használtuk fel. Bélésnek pedig a régi, kiszuperált oltárporfogó terítőket alakítottuk át. Így is csaknem ötezer pengőt kellett kiadnunk. (…)

Október
6-án P. Bálind Remig, miután leszerelt, hazaérkezett leventelelkészi szolgálatából.
9-én a hazánkba betört orosz csapatok a Tisza vonaláig nyomultak előre, elfoglalták Karcagot. E napon érkezett meg Zomborból Blaskovich István kórházlelkész, a házfőnök unokaöccse, aki a partizánok és a németek elől menekült.
13-án P. Rukavina József vikárius és P. Hornyák Domonkos menekült hozzánk Bajáról, mert megijedtek a Bátaszék felől az oroszok elől visszavonuló német–magyar honvédség láttán. Az orosz hadsereg erőteljes előrenyomulása következtében a menekülés hatalmas és pánikszerű méreteket öltött. Hivatalból az egész Bácskát kiürítették. Először a tisztviselők menekültek el családtagjaikkal együtt. Velük együtt a torontáli, bácskai, dél-baranyai svábok mint a német Volksbund tagjai, akik Bácskának 1941-ben történt felszabadulása után mint német kultúrbundisták vedlettek át a terrorisztikus propaganda hatása alatt volksbundistákká. Ennek a népi szervezetnek birodalmi irányítás alatt az volt a feladata, hogy a Reichsba való beolvadás folyamatát megindítsa. Különben egész Magyarország németlakta vidékein, így Baranyában és Mohács környékén is már Hitler Adolf uralomra jutása után megkezdte a szervezés munkáját presszióval és hamis, hazug jelszavakkal. Eleinte a Volksbundba való belépést önkéntesnek mondták, később, mindig nagyobb és nagyobb jogokat kicsikarva a németeknek behódolt magyar kormányzattól, erőszakkal kényszerítették bele az addig Magyarországhoz hű svábjainkat. A falvakban valóságos belső harcok, verekedések törtek ki magyar és német érzésű svábok között. A Volksbund az istentelen nácizmus hatása alatt elsőben papjától, templomától fordult el, s így a Gauleiterek (körzetvezetők) befolyása alá került. Eleinte önkénteseket toboroztak a német volksbundisták köréből az SS-alakulatok számára, később már soroztak is. Kezdetben a fiatal korosztályokat, majd az idősebbeket is, méghozzá úgy, hogy a magyar honvédségnél szolgáló hű svábokat is belekényszerítették az SS-alakulatokba. Mohácson is működött ilyen újonckiképző tábor. A németek parancsaival szemben a magyar hatóságok tehetetlenek voltak, s így minden náci önkényt tűrniük kellett. Elképzelhető, hogy milyen csalódást és szomorú meglepetést keltett, amikor Hitler parancsára a gazdag és jóléthez szokott svábságnak el kellett hagynia kétszáz éves otthonát, hogy karavánokba tömörülve útnak induljon a birodalom felé bizonytalan, sötét kilátásokkal. Mindenki csak azt vihette magával, amit kocsijára felrakni tudott meg a készpénzt. Városunkon keresztül szakadatlanul tartott a bánátiak és bácskaiak átvonulása. Siralmas volt a kép, bár a menekülők nem sírtak, mert még hittek a németek végső győzelmében. Különösen a férfiruhába öltözött fiatal leányok viselkedtek hivalkodóan és kihívóan. Az idősebb férfiakon már német egyenruha volt. Kiskőszeg és Baja felől jöttek az emberekkel, gyermekekkel, nőkkel megrakott szekerek ezrei és ezrei.
A közeli vihar előfutárai voltak. Most tudtuk meg igazán, milyen az, amikor a háború hazánk portáján belül dúl. A menekültekkel együtt jöttek a honvédség és csendőrség alakulatai is. A katonaság először Kiskőszeg felé nyomult le, majd onnan feljőve Dunaszekcső és Báta felé helyezkedett el védelmi állásokba. A zsidó munkaszázadok lázasan ásták a város határában a lövészárkokat és védelmi vonalakat.

Október
15-én délután 2 órakor felolvasták Horthy Miklós deklarációját a rádióban. Ebben bejelentette, hogy Magyarország fegyverszünetet kér a szövetséges hatalmaktól, feltétel nélkül leteszi a fegyvert, mert belátta, hogy a németek máris elvesztették a háborút, és kilátástalan minden további küzdelem. A nácik kényszerítették ránk a háborúba való belépést, mindvégig erőszakosan léptek fel, ez év márciusi bevonulásukkor pedig egyenesen megszüntették Magyarország szuverenitását.
A kormányzót őriztették, a kormányt és számos képviselőt letartóztatták és Németországba hurcolták. Hitlerék a további harcokban csak lassítani akarják az ellenség előnyomulását, és ezáltal az utóvédharcokban hazánkat és katonáinkat feláldoznák a maguk önző céljaira. Szálasiék puccsot csináltak a Budapesten állomásozó SS-alakulatok közreműködésével, a kormányzó urat és családját letartóztatták más kormányzóhű vezető emberekkel együtt, átvették a hatalmat, diktatúrát vezettek be, amiről már néhány év óta álmodoztak. A kocka így hát el van vetve. A polgárság és a honvédség között az egység teljesen felbomlott. Hazánk siet végzete felé.
Dálnoki Miklós Béla vezérezredes hadtestéből mintegy 30 ezer ember fegyveresen átment az oroszokhoz. Mindenütt meglazult a katonai fegyelem. Akik Szálasi vezérségére nem voltak hajlandók esküt tenni, menesztették, letartóztatták. Legjobbjainkat börtönökbe és internálótáborokba hurcolták. Gyors hirtelenséggel szervezkedni kezdtek a nyilasok mindenütt, tagjaikat, nőket, férfiakat felfegyverezték, és megkezdődött a békés, nem politizáló lakosság üldözése és megfélemlítése. A vaksággal megvert nyilasok csak a védtelenek ellen tudták erőszakos céljukat elérni. Komoly magyar embernek csak sírt a lelke, hogy akadtak sorainkban ilyen sötét lelkű hazaárulók. Mohácson alig néhány tagjuk volt a nyilasoknak. De hazánk többi részében is kevesen voltak a magyar zöld ingesek. Német támogatás nélkül ezek a habajgósak soha egy napra sem vehették volna kézbe az országhatalmat. A hatalomtól megmámorosodva mindenütt hozzáfogtak illegális tevékenységükhöz. Az eddig leltárba vett zsidó vagyontárgyakat konfiskálták, elárverezték, kiosztották és közprédává tették itt és másutt is.
A menekülő lakosság száma eközben egyre nőtt. A hol rendezett, hol rendezetlen honvédalakulatok egyre csak érkeztek Mohácsra, hogy innen tovább vegyék útjukat. Zsidó munkaszolgálatosok százait hajtották keresztül a városon, akiket a szerbiai, bori bányából űztek maguk előtt a németek. Siralmas látvány volt ez. Lelketlenség és minden emberiességből kivetkőzöttség kellett ahhoz, hogy ezeket az áldozatokat állatok módjára, hiányos ruhában, étlen, szomjan, agyongyötörve, száz és száz kilométeren át gyalogoltassák Németország felé. Szigorúan meg volt tiltva, hogy valaki is emberi könyörületből étellel vagy itallal kínálja meg őket. Úgy mondják, hogy útközben több százukat agyonlőtték.
Amíg így a különböző átvonulások tartottak, és katonai mozdulatokat hajtottak végre a várostól délre eső falvakban a németek, 25-én a Mohácsi-sziget felé lezárták az átkelést a Dunán. Másnap már megjelentek az oroszok a Duna szigeti oldalán, ahol beásva magukat megkezdték az innenső part s a város aknázását. Mohácsot pusztán gyenge SS-németek védték gépfegyverekkel, amelyeket a Duna-parti betonfal mögött helyeztek el. Lőréseket vágtak ki, és légvédelmi ágyúkkal, aknavetőkkel próbálták az átkelést megnehezíteni az oroszok számára. A kölcsönös aknázás öt hétig tartott. Először a Duna-parti utcák házai kaptak találatot, utána az egész városban csapkodtak hol itt, hol ott az aknák. Az aknázás első időszakában több volt a halálos áldozat és a sebesült, mint később. Ennek az volt az oka, hogy az emberek az első akna felrobbanása után kíváncsiságból odarohantak megnézni a találat helyét, és ez után rendesen még négy-öt akna robbant ugyanazon a helyen. Később az emberek óvatosabbak lettek, ha az utcán mentek, a fal mellé húzódtak, többet használták az óvóhelyeket aknázás alatt. A tüzelést rendesen a németek kezdték meg, utána az oroszok nyomban válaszoltak, keresvén a német állásokat. Mivel a németek kevés számú fegyvereiket ide-oda tologatták a város utcáin, terein, kertjein keresztül, az orosz aknacsapkodások is szertehullottak mindenüvé. A mi zárdánk területén az első aknabecsapódás a trágyadombot érte. Tizenkét aknatalálatot kaptunk. A trágyadombon kapargáló tyúkjaink mind elpusztultak, az egyik akna a mosókonyha falát ütötte ki, a másik a kert falát. Az egyik aknaszilánk berepült a házfőnöki szoba ablakán, és a falba vágódott be. Szerencsére nem tartózkodtam a szobában. Zárdánk Dunára néző épületszárnya volt kitéve a legnagyobb veszélynek.

November
27-én a kvadrum kapott gránáttalálatot. Az emeleten a második ablak falsarkába vágódott be a lövedék. A kvadrum ablakai a nagy légnyomástól mind betörtek. A Szent Antal utcába eső aknák légnyomása annak a szárnynak az ablakait is betörték.
A polgári áldozatok száma 80–100 volt, a sebesülteké 200 körül. A halottakat a temetői ravatalozóba vitték ki, és ott temették el, sokszor aknatűz közepette. A mi plébániánk halottait P. Remig búcsúztatta. A sebesülteket a László-kórházba szállították, ha súlyosabb volt az eset, mentőkocsin a pécsi klinikára vitték őket.
Az aknázás alatt rendesen folyt az élet, csak az utcák néptelenedtek el. A miséket, litániákat megtartottuk. Az iskolában már amúgy is szünetelt a tanítás. A lakosság közül azok, akik féltek az aknázástól, és veszélyesebb helyen laktak, vidékre, de különösen Pécsre menekültek. A gazdák nemigen művelhették földjeiket, az őszi munkák elmaradtak. Különösen a szőlőhegy felé vezető pesti országút volt a célpontja az oroszok aknáinak. Járművek sem igen közlekedtek ezen az úton, s ha mégis, gyakran találatot kaptak. A villanytelep környékén a város villanyhálózatát is találat érte, s a hibát megjavítani életveszedelem nélkül nemigen lehetett. Villany nélkül maradtunk. Lámpaüveg és petróleum hiányában gyertyát voltunk kénytelenek használni. Az aknázás elől több család a zárda aulájában kapott menedéket, miért is a vécé használata és az óvóhelyre való menekülés végett a klauzúrát a házfőnök feloldotta.
A város önkéntes kiürítéséről már akkor esett szó, amikor az oroszok a Duna vonalához értek, de amikor Bezdánnál november közepén megkezdték az átkelési csatát tüzérséggel és bombázók harcba vetésével, egyre fenyegetőbb lett a polgári lakosság kényszerkiürítése. Ez nem kis izgalmat okozott. Majd mindenki érthetetlennek és céltalannak találta a kötelező menekülést. A város vezetőségének, amely már úgyis menekülésre készült, nehéz volt a helyzete, mert a lakosság hallani sem akart az elmenekülésről. Ez érthető is volt, mert a gazdák, iparosok, kereskedők egzisztenciájuk teljes tönkremenetelét látták a menekülésben.
A német katonai parancsnokság (SS) azonban november 20-án kiadta a szigorú kiürítési parancsot, amit a begyulladt városi vezetőség, Szőnyi Alajos polgármesterrel az élen, kidoboltatott és közhírré tétetett. Lett erre nagy lótás-futás. Hogy a parancsnak érvényt is szerezzenek, a helybeli rendőrséget és csendőrséget Szálasi-féle csendőrség váltotta fel, amely brutális szívtelenséggel és terrorral igyekezett menekülésre bírni a lakosságot.
Többnapi kemény harc után az oroszok már át is keltek Kiskőszegnél és Izsépnél a Dunán, és Mohács felé nyomultak, de a németek irányította Magyar Rádió még mindig sikeres német ellenállásról beszélt. Mi, mohácsiak viszont mind közelebbről hallottuk a Sztálin-orgonának nevezett katyusaágyúk szünet nélküli tüzelését. A Dunán sok áruval-élelemmel megrakott uszályt sülylyesztettek el a németek, mivel sem kirakodni nem lehetett, sem fölfelé továbbhajózni.
Az izgalom nőttön-nőtt a városban. Először három napot adtak a kiürítésre, majd meghosszabbították öt napra. A terv az volt, hogy vonattal hagyják el a várost a gyermekek anyjukkal, valamint az öregek és betegek. A többi lakos pedig ezerfős csoportokban, 50 kilós batyuval, gyalog. Az útvonal Kaposváron keresztül vezetett volna a Balaton északnyugati oldalán fekvő Tapolcára. A kiürítés harmadik napján délután, csúnya, esős időben, ezren és ezren mentek a városháza elé tiltakozni, hogy nem hajlandók elhagyni a várost. A polgármester viszont hajthatatlanul hangoztatta, hogy el kell mennie mindenkinek, mert aki itt marad, az kommunista áruló, és az SS-katonák, valamint a csendőrség emberei agyonlövik. Erre még nagyobb kétségbeesés és izgalom lett úrrá. Zárdánk a diskretóriumi megbeszélésén már korábban úgy döntött, hogy semmi szín alatt nem hagyjuk el a várost, hacsak fegyverrel nem kényszerítenek bennünket. Elhatároztuk, hogy abban az esetben, ha híveinket elviszik, akkor én mint házfőnök P. Remiggel a szőlőhegyre menekültekhez csatlakozunk, P. Leó vikárius Pécsre utazik a két menekült páterrel, P. Honor pedig a Tapolcára induló utolsó csoporttal tart gyalog.
Híveink, különösen a sokácok, állandóan érdeklődtek, hogy maradunk-e, mivel Tihanyi János belvárosi apátplébános Vida István káplánjával már a kiürítés első napján Pécsre menekült, csak Déri István, a sokác káplán maradt itt. Neki szállást és kosztot ajánlottunk fel. Híveinknek is határozottan kijelentettük, hogy nem kell elmenni, mi sem megyünk, csak ha erőszakolnak bennünket, de akkor is velük tartunk mindvégig. Sok megható, könnyes eset játszódott le ekkor. A hívek oly köszönő melegséggel szorították kezünket, mint soha máskor. (…)
Elsőnek a szeretetházat ürítette ki a város, Tapolcára irányítva a negyvenöt koldust és öreget. Az őket gondozó ferences nővérek már november 1-jén elmenekültek. A László-kórház Pécsre költözött, a betegeket és minden felszerelést mentőkocsin szállítottak el. Az ápolónővérek is oda menekültek. Sokan jöttek búcsút venni a templomunktól, sírva borultak le az oltár előtt.
Minden eshetőségre számítva mi is összecsomagoltunk, a ruhaneműket táskákba raktuk, a lisztet és zsírt a zárdában rejtettük el. A templomi dolgokat, miseruhákat, a szent edényeket az ágyneműkkel, könyvekkel és iratokkal együtt elástuk. Ezekre a napokra még visszaemlékezni is rossz. Bezártuk a püspöktemplomot, és már csak nálunk lehetett misét hallgatni.
24-én, péntek délután a városházán halálos csönd lett. Jármű már nem volt látható. Emberek csak itt-ott mozogtak. A katonaság állásaiban volt. Az utcán gazdátlan libák százai.
Folytatjuk