Viták kereszttüzében a német államfő szerepe

Május közepén az Észak-Rajna-Vesztfáliában lezajlott tartományi választáson súlyos vereséget szenvedtek a német szociáldemokraták. Gerhard Schröder ezt követően úgy ítélte meg, hogy az SPD–Zöldek-koalíció a szövetségi parlamentben sem rendelkezik cselekvésre alkalmas többséggel. E helyzetfelmérés eredményeként a Bundestagban felvetette a bizalmi kérdést, majd annak feloszlatására és új választás kiírására kérte fel az államfőt. Horst Köhler a rendelkezésére álló huszonegy napos határidő utolsó pillanatáig várt, amíg meghozta döntését, és helyt adott a kancellár kívánságának.

Rendszeresen visszatérő vitatémává vált az utóbbi hetekben a köztársaság első emberének szerepe. Történészek és jogászok foglalkoznak hatalmi lehetőségeinek elemzésével, azokat rendre összehasonlítva az úgynevezett „weimari köztársaság” tanulságaival. Pró és kontra véleményeiknek a szövetségi alkotmánybíróság nagy érdeklődéssel várt határozata szolgáltat folyamatos aktualitást. A hazai igazságszolgáltatás vezető szerve akár meg is akadályozhatja a szeptember 18-ra tervezett szavazást – függetlenül attól, hogy a pártok a kortesidőszak felajzott hangulatában már lelkesen propagálják gyorsan kidolgozott programjaikat.
A történelmi múlt tanulságainak a jelen eseményeivel való öszszehasonlításának kvintesszenciája: a demokratikus Németország államfője nem rendelkezik a hajdani weimari birodalmi elnök jogkörével, ugyanakkor nemcsak az állami egység reprezentánsa, hanem köteles megakadályozni az esetleges alkotmányellenes aktusokat is.
Az 1929-ben kirobbant gazdasági világválságot követően a tíz esztendő óta működő német parlamenti demokrácia megroppant. A hatmillió munkanélküli támogatását szolgáló biztosítás járulékának megemeléséről nem tudott megegyezni a Szociáldemokrata és a Néppárt koalíciója, és a kabinet lemondott. Paul von Hindenburg birodalmi államfő nem látott lehetőséget újabb koalíciós megoldásra, és hatalmi jogának kihasználásával nevezett ki miniszterelnököt egy kisebbségi kabinet élére. Ezzel megkezdődött az „államfői kormányok” sorozata, amely megindította a szélsőséges erők kifejlődését.
Az eltolódott belpolitikai erőviszonyok félremagyarázhatatlanul éreztették hatásukat 1932 áprilisában az államfőválasztás alkalmával. A népakarat Hindenburgot megerősítette ugyan hivatalában, de az ellenjelölt Adolf Hitlert tizenhárommillió polgár támogatta. A júliusban a Birodalmi Gyűlés összetételéről döntött szavazáson a Nemzetiszocialista Párt a voksok harminchét, a kommunisták tizennégy százalékát kapta. A németek megvonták tehát bizalmukat mind a szerintük tehetetlennek minősített demokratikus pártoktól, mind a parlamenti demokráciától. Hindenburg kénytelen volt az NSDAP kezébe helyezni a kormányfelelősséget, Hitler birodalmi kancellárrá való kinevezésével – 1933 januárjában – lezárult a „weimari köztársaság” időszaka.
A II. világháborút követően az NSZK alkotmányának kidolgozói elrettentő példaként tekintettek vissza a hitleri erőszakrendszerhez vezető fejleményekre, és a hasonló lehetőségek megakadályozásának jegyében munkálkodtak. Az alaptörvényben például ismeretlen az államfő (Staatsoberhaupt) fogalma. A köztársasági elnök ugyan az állam egységét reprezentálja, de megválasztására nem népszavazás útján kerül sor. Kezdetben azt a lehetőséget is latolgatták, hogy tekintettel az ország megosztottságára, a győztes hatalmak megszállta zónákra, lemondanak az elnöki pozícióról. Ettől a megoldástól eltekintettek ugyan, de az elnök hatalmi befolyását szűk keretek közé szorították. Így nem adhat ki szükségrendeleteket, törvényekkel nem rendelhet el népszavazást, és nem oszlathatja fel a parlamentet. Az új szerepkör meghatározó tényezői: „állami közjegyzőként” ellenőrzi az alaptörvény betartását, az ország nemzetközi jogi, integrációs és reprezentatív képviselője, a miniszterek, katonatisztek és az alkotmánybíróság tagjainak kinevezéséről és elbocsátásáról döntő instancia.
Fontos befolyása van a kancellár kinevezésénél, ő tesz javaslatot a kormányfő személyére, és ha az ismételten sem éri el a szükséges többséget, akkor a legtöbb szavazatot kapott politikust állíthatja a kabinet élére. Kötnie kell magát a jog és a törvények megszabta előírásokhoz, és felelősséggel tartozik az általa aláírt törvényekért. Horst Köhler igen komolyan veszi e felelősségét. Ezt bizonyította a légi közlekedés biztonságára vonatkozó törvény példája, amit elfogadott ugyan, de azonnal kifejezésre jutatta alkotmányjogi kételyeit. A törvény lehetőséget nyújt arra, hogy a légierő lelőjön egy terroristák által eltérített személyszállító repülőgépet. A köztársasági elnök azonban megkérdőjelezi a Bundeswehr kompetenciáját, és figyelmeztetett az emberi méltóság tiszteletére, amely mindenkinek garantálja a jogot az életre.
Köhler eleget tett ugyan a kancellár kívánságának, és a Schrödertől megtagadott parlamenti bizalom hatására beleegyezett új választás lebonyolításába, de szemben találja magát több képviselő tiltakozásával, akik a Bundestagban lezajlott szavazást alkotmányellenesnek tartják, és igazukat az alkotmánybírósághoz benyújtott keresetükkel igyekszenek érvényesíteni. A kormányfőtől megvont bizalom körülményei a köztársasági elnököt is elgondolkoztatták, számtalan beszélgetést folytatott a pártok képviselőivel és több alkotmányjogásszal, mielőtt véglegesen állást foglalt, ő ugyanis csak igent vagy nemet mondhatott. Az utolsó szó joga a Karlsruhéban székelő „vörös talárosok” vállát nyomja. A „weimari idők” emlékét figyelmeztetően idéző gazdasági és politikai helyzet miatt a volt liberális külügyminiszter, Hans-Dieter Genscher által történelmi jelentőségűnek minősített parlamenti választás létrejötte továbbra is bizonytalan lábakon áll. Az alkotmány legfelsőbb ellenőreinek határozatát talán egyetlen józan tény befolyásolhatja: a lakosság túlnyomó többsége szintén az előre hozott szavazásban látja a kiutat a szociális rendszerek válságának zsákutcájából.