Pap László levelet írt Arthur Koestlernek 1956-ban a müncheni Szabad Európa Kiadó nevében, amelyben elküldte neki a magyar szekció kiadványát a Sötétség délben részletével. A levélben a következőket olvashatjuk: „Talán érdekelni fogja, hogy a Darkness at Noonnak nem ez az első magyar fordítása. Az első fordítás hét esztendővel ezelőtt készült, és e pillanatban viaszosvászonba csavarva egy Pest környéki kertben van elásva.”
Ladislaus Pap aztán részletesen leírja, hogy miként került sor 1949-ben a fordításra, amelyet aztán a Rákosi-korszak keményebb évei közeledtével jónak láttak eltüntetni: „Mire [azonban] a fordítás elkészült, a helyzet Magyarországon annyira súlyossá vált, hogy a kéziratot senkinek sem volt tanácsos magánál tartani. Ezért vízhatlan csomagban elástuk.”
Magyarországon királyi koronát, templomharangot, kéziratot elásni nem számít különös eseménynek. Mi meglepő is van ebben: készül egy fordítás, de hát közben pörög a haladás kereke, s ahogy gyorsul, magával ragad egy-két kacatot, amely már-már a küllők közé kerül. A „haladás hátramozdítói” – az író, a fordító, a kiadó – úgy is mint „kerékkötők” ilyenkor kikapják a küllők közül a kéziratot. Néha sikerül kisebb, alig vérző horzsolások árán megmenekülniük. A „reakció emberei” ezután ásót ragadnak, és leteszik a mélybe, leteszik a halottak, a gyökerek és az elvetett magok világába az emberi kéz és az emberi szellem alkotását (Szent Koronát, kéziratot, templomharangot).
Egészen köznapi ügyek ezek Kelet-Közép-Európában.
De ne felejtsük el, hogy Orwell „sötét és kilátástalan” regényében, az 1984-ben, amikor a kihallgatást vezető tiszt, O’Brien megkérdezi az elítélt Winston Smithtől, hogy ugyan mi lenne az, ami a totalitarizmust legyőzheti, ha már kiirtották, lecsukták az engedetlenkedő milliókat, és a maradékot sikerült háborúba, gyűlöletbe hajtani, a megkínzott ember így felel: „Lehetetlen félelemre, gyűlöletre és kegyetlenségre alapozni egy társadalmat. Nem maradhat fenn… Nem lesz benne életerő.” A kihallgató tiszt ekkor megkérdezi, hogy ugyan mi fogja legyőzni a félelemre és gyűlöletre alapozott társadalmat.
Rövid választ kap: „Az Emberi Szellem.”
Adott esetben viaszosvászonba burkolva.
A Sötétség délben-t csak olyan ember írhatta meg, aki a kommunizmussal kapcsolatos aggályaival már évek óta küzdött, aki a szovjet gyakorlat megtapasztalásából származó erkölcsi dilemmákat nem söpörte szőnyeg alá. És aki nagyon jól ismerte a 30-as évek szovjet valóságát. És ismerte a német, spanyol és szovjet kommunistákat, a párt hősies-naiv és cinikus-okos katonáit. S aki Franco börtönében halálraítéltként, a vernet-i internálótáborban pedig lefogottként megtapasztalta, mit jelent a szabadság elvesztése. És aki ismerte a Palesztinában letelepült zsidó telepesek kommunisztikus elveit, sóvárgásukat egy új világ megteremtésére.
A Sötétség délben tehát olyan tapasztalatok sűrítménye, amelyekből a század emberének a negyedét is elég lett volna földolgozni, megemészteni.
Fogadjuk el a tényt: ma már kultuszkönyv a Sötétség délben. Mint az Állatfarm. Nemrégiben egy Koestlerről szóló televíziós beszélgetésben egy filozófus megjegyezte: nyugaton az egyetemeken nem képzelhető el a sztálinizmusról és a totalitárius államról szóló szeminárium Orwell Állatfarmja és Koestler Sötétség délben-je nélkül.
A regény 1940-ben jelent meg először, nem keltett föltűnést. Leszámítva persze egy George Orwell nevű „recenzens”-t, aki azért tudta, hogy mit tart a kezében… A francia megjelenés nyomán, 1946-ben vált igazi nagy sikerré a Sötétség délben. Érdekes módon éppen a háború utáni nagy leszámolások érlelődésének idején. Franciaország szembenézni kényszerült „kollaboráns” múltjával, a németekkel szövetkezett értelmiségiekkel a leszámolás heves volt: fasiszta meggyőződésű író fölött még halálos ítéletet is kimondtak. Az ezúttal is túlbuzgó balos értelmiség a nagy igazságtevés hevében rálicitál az ítélkezésekre, az ellenállók pedig a háború befejezése után – hasonlóképpen a magyarországi partizánokhoz – egyre szaporodnak. Csak a legtisztább fejű gondolkodók, művészek, Camus, Aron, Mauriac képesek arra, hogy ebben a leszámolásban ne essenek a ló túlsó oldalára: Camus például nem ért egyet Robert Brasillac kivégzésével, és bár írásaiért messzemenően elítéli, a halálos ítélet enyhítéséért folyamodó kérvényt mégis aláírja. Nekünk, íróknak nem dolgunk írók fölött halálos ítéleteket hozni, állítja Camus. Igaza volt.
Arthur Koestlert 1940 januárjában engedik ki a Le Vernet-i internálótáborból, ugyanabban a hónapban, amikor a Szovjetunióban kivégzik Iszaak Babelt, majd nem sokkal utána Mejerholdot. Koestler, amiképpen Sevilla börtönéből, ezúttal is brit közbenjárásra menekül meg. Megpróbáltatásainak azonban nincs vége: a táborból elengedik ugyan, de személyi okmányait visszatartják, rendszeresen jelentkeznie kell a francia rendőrségen, egy ideig naponta. Az idegőrlő állapoton Koestler munkával segít: dolgozik a Sötétség délben befejezésén, aztán már az angol fordításon barátnőjével, Daphne Hardyval. (Érdekesség: a legendás címet nem Koestler adta művének, hanem okos barátnője választotta.)
Koestler álnéven, bajuszt növesztve, Albert Dubert taxisofőrként belép az idegenlégióba. Marseille-ben légiós futárként dolgozik. Hamis menetparancsok révén néhány társával átszökik Casablancába, mert annak kikötője nincs német ellenőrzés alatt. Egy halászhajón más menekültekkel együtt sikerül eljutnia Lisszabonba, onnan társai Angliába mennek, Koestlernek azonban nincs vízuma. A lisszaboni brit konzulátus indítványozza, hogy vizsgálják meg papírjait, s engedjék tovább, de a kérést elutasítják.
Régi barátja, Walter Benjamin, amikor átkelt a Pireneusokon, és a spanyolok azonnal letartóztatták, öngyilkosságot követett el: a nála lévő morfiumtablettákat – amelyekből Koestlernek is adott néhányat – lenyelte. Koestler úgy érzi, „a végzet nyelvén” kapott üzenetet, és megpróbálja követni Walter Benjamin példáját. Talán ismét a végzet üzent: a tablettákat kihányja, életben marad.
Neki még dolga van.
Ekkorra már eldönti, hogy mindenképpen Angliába akar jutni. Úgy érzi, Európában kell maradnia, mert ha elhagyja a kontinenst, talán soha többé nem kerül vissza. Vízum nélkül átszökik tehát Angliába, és Bristolba érkezvén gyakorlatilag föladja magát. Tudja, hogy börtön vár rá, de tisztában van azzal is, hogy Anglia börtöne az akkori zaklatott időkben az ő számára a körülményekhez képest a legnagyobb biztonságot jelenti.
Sevilla és Le Vernet után van összehasonlítási alapja: a pentonville-i börtönt akasztófahumorral háromcsillagos szálláshelynek mondja. „Megnyugtató volt tudni, hogy olyan helyen vagyok, ahol még mindig kivételes és ünnepélyes alkalomnak számít, ha kivégeznek valakit” – írja fanyar humorral ezekről a napokról.
A gyakori légitámadások miatt a pentonville-i börtönben a világítást sötétedéskor is kikapcsolták. Koestler naponta tizenöt-tizenhat órát tölt a zárka sötétjében. Mindaz, amin eddig keresztülment, már éppen eléggé megtépázhatta az idegeit: talán ezért is hat rá olyan erősen ez a mindennapos sötétség. „Korábban fogalmam se volt róla, milyen az igazi sötétség. Egyet lehetett csinálni: az ember feküdt a priccsen, és hallgatta odakintről a bombák robbanásait.”
A Sötétség délben metaforikusnak szánt címét tehát a valóság ily módon is jóváhagyta.
Ez az első markánsan koestleri mű. Sokak szerint máig a legnagyobb hatású regénye. (Az eladott példányszámok és a fordítások nyelvének száma szerint mindenképpen.)
Zavarba ejtően tiszta analízis a kommunizmus természetéről, a sztálinizmus bűneiről több mint egy emberöltővel (!) Szolzsenyicin munkái előtt. A megjelenése utáni évtized során többen is (például Malcolm Cowley) kétségbe vonták a regénybeli sztálini börtönt mint hiteles helyszínt. Azt állítván, hogy Koestler valójában a spanyol börtönről és a sevillai kivégzettekről írt. De Szolzsenyicin három évtizeddel későbbi dokumentumerejű Gulag-szigetcsoportja vagy éppen a kiugrott szovjet hírszerző, V. Krivickij memoárja kísértetiesen hasonló tényekről, jelenetekről számol be, mint amelyekkel a Sötétség délben lapjain találkozunk: például az alvásmegvonással való kínzásokról, a kihallgatás sokfordulós menetéről, az erős, reflektorszerű fény alkalmazásáról.
Koestlert igazolta Ignotus Pál visszaemlékezése is. Ő édesapja betegsége miatt – Koestler minden óvó figyelmeztetése ellenére – Londonból Budapestre utazott 1949-ben. Letartóztatta az ÁVH. Amikor az Andrássy út 60.-ban kihallgatták, déjá vu érzés fogta el. Groteszknek érezte, hogy szinte megismétlődött vele a Sötétség délben egyik jelenete: „Nemsokára megérkeztem első börtöncellámba. Körülbelül három méter hosszú, másfél méter széles és két méter magas volt ez a helyiség. Fapriccs volt a kőpadlóra erősítve. A cellának nem volt ablaka, minthogy pincében volt, csupán egy kis szellőző nyílt az udvarra. […] Egy félhomályos helyiség íróasztalánál ült kihallgatóm […], az arcomba világított, pont úgy, ahogy a Sötétség délben szerzője leírta.”
De honnan tudta Koestler mindazt, amit elsőnek írt le a sztálinizmusról még a szigorú Orwell által is remekműnek nevezett regényében?
Saját börtönélményeit nyilvánvalóan fölhasználta. De ezeknél sokkal erősebben alkalmazta azokat a tényeket és történeteket, amelyeket személyes ismerősei, például Eva Weissberg – akit a Buharin-perben akartak rávenni a hamis vallomástételre – beszámolójából merített. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy 1932–33-ban, éppen a nagy éhínség idején több hónapot töltött a Szovjetunióban, amely élmények döntően befolyásolták életének későbbi szakaszát. Koestler maga írja le, hogy a kommunizmussal való szembefordulása már a harmincas évek derekán megtörtént volna, ha Hitler nem jut uralomra Európában. „1933-ban, amikor Oroszországból visszatértem, valószínűleg elhagytam volna a kommunista pártot, ha időközben a nácik nem jutnak Németországban uralomra.” A fordulat ezért néhány évvel később történik meg, és véglegessé a nagy moszkvai perek hatása teszi. „A fordulópont 1936–37 volt, s nemcsak politikai tájékozódásom, de egész életszemléletem szempontjából is” – írja. Koestlernek ezek a perek nem borzongató kávéházi témát jelentő újságcikkek voltak, hanem egészen közeli ismerőseinek, elvbarátainak lefogását, megkínzását, elvesztését. Voltak, akiknek tragédiájáról csak hallott, de sokukat személyesen ismerte. (Fizikus barátját, Alex Weissberget, illetve feleségét, Eva Strikert, azaz Polányi Laura lányát, aki a 30-as években másfél évet ült szovjet börtönben.) Elgondolkodtató, hogy néhány eszmetársa beszámolóját a szovjet gulágról csak azért ismerhette meg, mert a Hitler–Sztálin paktum keretében átadták őket a Gestapónak, s a náci táborokból végül is megmenekültek. Alex Weissberg is megírta emlékezéseit a szovjet gulágról. Könyvét egy régi példázattal kezdi: a perzsa sah meg akarja jutalmazni a sakkjáték feltalálóját, ezért megkérdi tőle, mit kíván. A mester mindössze egy búzaszemet kíván, ravaszul meghatározott hatványozott növekedésben. A perzsa sah a palotájában sokasodó búzahegyek láttán rádöbben, hogy egész birodalma tönkre fog menni a kívánság teljesítésében. Sztálin is ilyen helyzetben volt, írja Weissberg. Minden letartóztatott fogolynak föltettek két kérdést: „ki szervezte be?”, „kit szervezett be?”. S itt elkezdődött a letartóztatások félelmetes hatványozódása.
Nem kell tehát csodálkoznunk azon, honnan is volt olyan jól értesült Koestler, ami a gulágot és a szovjet vallatási módszereket, a börtönviszonyokat illeti: úgy tűnik, egyedül Weissbergék tapasztalatainak töredéke is elég lehetett a Sötétség délben tényanyagához.
Azon is mélyen elgondolkodhatott, hogy valamikori főnöke, a kétségtelenül tehetséges Komintern-propagandavezér, Willi Münzenberg, bár többször Moszkvába rendelték, utolsó leheletéig ellenállt a kiutaztatásnak: pontosan tudta, hogy a megsemmisülés vár rá. A halál azonban a GPU képviseletében nem hagyta megvárakoztatni magát: éppen a Sötétség délben első kiadásának évében, 1940-ben egy Grenoble melletti erdőségben Münzenberget meggyilkolták. A GPU úgy döntött, mielőtt még netán ő is megírná az emlékiratait, pályafutására inkább ők teszik ki a pontot.
Koestler az erős érzelmek embere volt: az a tény, hogy őt többször is kimentették az életveszélyből, s majd mindig polgári erők, ellenben Szovjetunióba került elvtársainak sorsa már odakerülésükkel megpecsételtetett, mélyen érinti: a Sötétség délben vallomása szerint egyfajta törlesztés is az ő halálukért. Mint írta, csalódással töltötte el „a liberális közvélemény magatartásának paradox jellege”, amely szerint a liberálisok csak egyfelé érzékenyek: a náci veszély iránt. A kommunista atrocitásokra szinte érzéketlenek voltak. „A kor jó szándékú emberei tiszta gondolatokkal és elszántan küzdöttek a civilizációra leselkedő egyik totalitárius veszedelemmel szemben, miközben vakok és közönyösek voltak a másik iránt… amikor megtudtam, mekkora felhajtást csaptak körülöttem, s összehasonlítottam ezt oroszországi barátaim jeltelen és néma pusztulásával (eddigre már szinte mindannyiukat letartóztatták), egyre nyomasztóbban nehezedett rám a felismerés, hogy itt valami nincs rendben, s ezen valahogy változtatni kell. A következő évben kezdtem el írni a Sötétség délben-t, amely regény ebbeli adósságom első törlesztőrészlete volt.”
A Sötétség délben rendkívül hiteles atmoszféráját tehát valódi és sokszorosan megerősített hírek, személyes beszámolók és konkrét szovjetunióbeli tapasztalatok táplálják. A Nyugat igen keveset tudott arról, hogy valójában mi is történik a szovjet börtönökben, s úgy tűnik, a háború éveiben még ennél a kevésnél is kevesebbet akart tudni, tekintettel a kommunista állammal való háborús szövetségre. Mind Koestlernek, mind pedig Orwellnek erről a tényről súlyos mondandói voltak.
A Sötétség délben nagyszerű mű, amelyhez a politikai tartalmakat háttérben tartva is lehetett viszonyulni. Olyan regény, amelynek filozófiája van, amely megrendíti a XXI. század olvasóját is. S amely talán még a XIX. század olvasójára is hatni tudott volna mint elképzelhetetlen vízió, mely kizárt, hogy valósággá váljék…
Koestler párttagként sem volt annyira „belül” a kommunista körön, hogy egy idő múlva ne látta volna kívülről is az egész mechanizmust. Őt nem csak a tények érdekelték, és főleg nem elégedett meg azzal, hogy ez a Nyugat számára úgysem fogható föl. Ő azt akarta, és el is érte azt, hogy a Nyugat is fölfogja, miről van szó, milyen szörnyű mechanizmusok működtetik a totalitárius re
környék
Tényleg letarolják az országot: ezúttal a Balatonon alkotott a f…sófantom
