Az iszlám veszély és a kifáradt felvilágosodás

Hogy félni kell az alvó oroszlántól, mert felébredhet, ez köztudomású, de hogy az alvó génektől is rettegnünk kell, mert felébredhetnek bennünk, ez kevésbé köztudott. Pedig. Pedig hát, higgyék el nekem, egy felébredt gén olykor félelmetesebb az oroszlánnál. A mendeli, domináns-recesszív öröklődéselmélet – és gyakorlat – szerint egy szülői gén megteheti, hogy elvegyül, rejtőzködik, lappang a gyermekben, majd egyszer csak se szó, se beszéd: felüti a fejét az unokában. Ott jelentkezik szolgálattételre. Kitessékelve a múlt ajtaján, visszatér a jövő ajtaján. Szebb jövő? Szép új világ?
Az al-Kaida által felébresztett alvó ügynökök is efféle alvó gének. Alvó mémek. A terrorista, így értelmezve nem személy, nem tárgy, hanem fogalom: éspedig a Csipkerózsika-álomból feltámasztott mély ősiség fogalma. Mikor nem látjuk, akkor színleg modern. Amikor meg felébred, akkor ősi. Rejtett indulatként, elnyomott obszcén vágyként tör elő körülményei közül, s boszszút áll azért, amilyennek előbb láttatta maga magát.
Európa most kezd szembesülni a borzalommal: az al-Kaida nem külső, hanem belső parancs, belülről jön. A bizonyosság pokoli mélységeiből. Már-már ige. A jeti sohase ment el, csak albérletben lakott, kedves volt a házinénihez, és most visszatér. Mindez úgy is megfogalmazható, hogy a bevándorlók, noha itt vannak, de közénk nem érkeztek meg valóságosan soha.

Az életrajzra nincs ellenszer

Európa számára ma nem a pokolgép, hanem az életrajz az igazi veszély, mert a pokolgép csak felrobban, de az életrajz leállíthatatlanul ketyeg tovább. A pokolgép embertelen. Az életrajz emberszabású. A pokolgép irracionális. Az életrajz humán. A pokolgép az, aminek soha nem szabadna megtörténnie. Az életrajz pedig az, ami megtörtént. Itt, Európában valahol. És valamikor, valahol Európában bármikor megtörténhet. Radványi Gézát ma lehet, hogy úgy hívnák: Theo van Gogh? És világbéke idején megölnék valahol Európában?
Theo van Gogh gyilkosa, Mohammed Bouyeri tipikus mém-ember. Hollandiában köszönt rá a korántsem sivatagi Nap, szülei Marokkóból jöttek, mesterségük címere vélhetőleg: beilleszkedés. Mohammed Bouyeri, ha nem is tanította egész népét, ám tanulni azért tanult, középiskolás fokon, s nem is akárhogy. Kitűnő tanuló volt. Az ám, Európa-ház, hazám. Jó eszű gyerek és emellett közéleti érdeklődés is jellemezte. A Kádár-szocializált Magyarország nyelvére lefordítva korai KISZ-es volt a fiú, ő volt az, aki tábort, vitakört szervez, aki körül pezseg az élet, aki kórusba is jár – ehejuhnyem, hej, te bunkócska, te drága –, külön bejáratú kis kedvenc, kegyenc. Imádjuk, de amikor a karrier magasabb fokára jut, kissé haragszunk önmagunkra, amiért egyáltalán szóba álltunk vele. Mohammed Bouyeri, az eminens, a színültig modern diák szinte észrevétlenül romlott meg. Mohammed Bouyeri, az alvó gén szinte észrevétlenül ébredt fel, s amilyen konformista módon alkalmazkodott elébb saját osztályához, korához és idejéhez, oly elszántan szegült szembe mindezekkel később. A társadalmon belüli létből megérkezett a társadalmon kívüli létbe, az önkitaszítottságba, egyfajta szubkultúrába, mely azonban a posztmodern szubkultúráktól, a punktól, s egyéb underground őrületektől eltérően örök érvényű patinát képes biztosítani a tisztelt vevőnek. Az, hogy Bouyeri végül is megölte Theo van Gogh holland filmrendezőt, esetleges végkifejlet, merthogy bizony-bizony a kés, a pokolgép esetleges és efemer, az életrajz a valódi veszély. Életrajzra nincs ellenszer. Életrajz ellen nem lehet védekezni. Az életrajz: támadó fegyver, mi több: csapás.

London után Párizs?

A londoni robbantók életrajza is megér néhány misét, annál is inkább, hisz vigyázó szemeiket Párizsra is vethetik valamikor. Itt van például a fiatal házas gyógypedagógiai kisegítő, Mohammed Szidik Khán. Jó ember volt ő is. Egy ember, aki nemcsak hogy úgymond szocializálva lett, hanem részt is vett a szocializáció folyamatában, mígnem kibújt belőle a szög, s akiből kibújt, arról bebizonyosodott ezúton, hogy zsák volt csupán. Avagy afféle csuklya, amit Abu Graib rabjaira húztak az amerikai katonák? Mellesleg a szöges bomba ma a terroristák közt a legnépszerűbb. Londonban a legutóbbi razzia során több ilyen szerkentyű is horogra akadt. Horogra akadt szögek. Kis és nagy halak. Hálók. Világháló. Az életrajz pedig milliószám csak ketyeg tovább.
Ha nem a gyújtózsinórral foglalkozunk, akkor sok effajta életrajz akad manapság. A holokausztmémek, igaz, nem robbantanak, de érzésviláguk hasonló. Ami az előző nemzedék számára érdektelen volt, az nekik kezd fontossá válni. A nagymama, saját gyermekét mintegy átugorva az unokához beszél, s az unoka érdeklődik Auschwitz iránt. A Don-mémek pedig megkérdezik: nagypapa, hogy is történt? A szeretkezz és ne háborúzz korszak, a Hair-kor, a haj-kor nagy generációja úgy tekintett az ősökre, mint valódi kövületekre. A beat életérzés lágyságához képest a darabosan mozgó öregek véglegesen, egyszer s mindenkorra divatjamúltnak tűntek, nagy eszméikkel, a hazával, a családdal, a munkával és a hősiességgel egyetemben. A Sziget szerint véglegesen, de a sok ezer túrabakancs taposta fű alatt észrevétlenül megszaporodtak a neo-normális fiatalok. Akiknek ismét számít a munka, s viszszatért beléjük valamiképp a nemzet és a haza. Fű alatt ismét kövéredik a múlt.
Mohammed szakálla Marx és Nietzsche szakállát birizgálja provokatívan. Feltámadunk! – áll a templom kapu fölött, és van benne némi igazság. A Nietzsche által eltemetett Isten nem hajlandó forogni a sírjában, mert sohase halt meg, csak épp aludt kissé. Isten mint alvó gén? Vallási ébredésről csiripelnek a verebek. Isten jó – és nála jobb nincs. Vagy mondjam, hogy
Manitunál nincs jobb?

Wounded Knee, a legújabb kor legnagyobb észak-amerikai indián lázadása óta több évtized is eltelt. A mai indiánok csendesebben, de mélyebbről lázadnak. Alázatos, asszimiláció vagy harsány rebellió helyett az illeszkedő törzsi tudatot választják. Élve a természet és a technika adta lehetőségekkel, megmaradnak azoknak, amik amúgy a szívük szerint. Az egy Michael Jacksonra jutó feketék száma is nő. A feketék már nem kifehéredve kívánnak jogszerűek lenni. Ha már fehér, akkor fehéredjen ki a gazdaság, a Hófehérke meg a hét törpe. Kanadában, ha egy inuitot meg akarsz sérteni, fogd rá, hogy eszkimó. A kis nyelvek pusztulásával párhuzamosan némely identitások erőre kapnak. Ébred a határ. A piac pedig vad antikolásba kezd. Nyugaton ma keletje van mindennek, ami régi. Észrevétlenül rehabilitálták és a tudomány mellé emelték az asztrológiát, a mágiát, az okkultizmust, az ezotériát. A hagyományos tradíció, a keresztény, a népi és nemzeti gyökér mellett a nem hagyományos tradíciók is feltámadtak. 1963-ban John Lennon mondotta egyszer, hogy „népszerűbbek vagyunk, mint Jézus”, ma Harry Potter a sláger. Jobban fogy, mint a Biblia. Nincs vonzóbb egy olyan ősi tradíciónál, amelyre azért odabiggyeszthető a fogyasztói társadalom egyik leginkább kedvelt logója: új, neu, new! Identitásválság idején az identitás BUX-indexe megnő, keresett árucikk válik belőle.
A válság a krízis efémiája. A válság: állapot, a krízis: rossz. A világméretű identitásválság, mint általánosan elfogadott és „értelmiségileg” olykor szinte kéjes örömest kinyilvánított állapot, a rá válaszként kínálkozó spirituális ébredésekkel együtt egy mély krízis, a felvilágosodás krízisének jele. A felvilágosodás kifáradt. Úgy tűnik, az emberiség nemcsak a fosszilis erőforrásokat éli föl, de azokat a szellemi erőforrásokat is, melyek közvetve a fosszilis erőforrások feléléséhez, a tudományos technikai forradalomhoz vezettek. Utópiamúmiákkal tele a padlás, és nem tudni, hogy mi az új realitás.

Útban a politeizmus felé

A tiszta puszta ész múmiája régóta halott, ám még mindig meleg. Odaülnek köré a tanra éhesek még ma is. Hosszú ideig úgy volt híresztelve – vagy két és fél évszázadon át –, hittük úgy, hogy a világ a tiszta, puszta ész által, s erejénél fogva megérthető, mi több, rendbe is tehető, megrendszabályozható. A sötétség fejedelmének – Sátánnak, ki mellesleg fényhozó, „Luxifer” – a világosság fejedelme, a felvilágosodás üzent. És lőn azóta sötét. Az agnoszticizmus, a pozitivizmus, antiklerikalizmus és a marxizmus inkább tornyosította az árnyékot a világ homlokára, semmint hogy elűzte volna azt onnét.
Utópiamúmiák. Hittünk szép szavuknak és általuk megcsalatva vagyunk. Jónásként bámulunk Ninive felé, de a város ég. Ég a gyertya, ég, el ne aludjék? A körmünkre, tövig. Elhitették velünk, hogy a technika majd mindent megold. Hogy csak egy ugrás a Sugár, és megyünk a Holdra nyaralni, galaktikus civilizációvá tágul hovatovább secperc alatt a Föld. Elhitették velünk, hogy a járványok fölötti győzelmek a földi halhatatlanság felé vezető úton az első mérföldkövek, az orvostudomány még a mi életünkben úrfelmutatásként kiszolgáltatja az egészség szentségét. Fohász helyett kapszula, ima helyett pirula. Ma már egyértelmű, s mondhatnók a közhangulat szintjén is érzékelhetőleg igaz, hogy az ismeret még nem tudás. Az ismerethalmaz egyre ritkábban csap át valódi tudásba. Hiányolló nyílt, mely folyvást csak nő. Feldolgozhatatlanul sok az anyag, a szöveg, az információ, a hír, a publikáció, a tudományos közlemény, de az emberi hang elhalkult és a nagy válasz késik az éji homályban. A felvilágosodás éji homályában. Az istenadta emberfia tehát igencsak frusztrált, s e frusztrációt csak tetézi, hogy immár elvileg sem lehet igaza, mert az új közmegegyezés ezt eleve lehetetlenné teszi. Kizárja. Bizony-bizony, a kizárólagosság, az ma kizárt.
A kizárólagos igényű igazság nyomán elszenvedett történelmi traumák – boszorkányüldözés, inkvizíció, totalitariánus ideológia – ellentételeként úgy végrendelkeztünk magunkról saját jövőnknek, hogy sem politikai, sem eszmei, sem vallási értelemben nem létezhet végső igazság. A kollektív túlélés, avagy az örök béke záloga eszerint a kulturális relativizmus. Igen ám, csakhogy a kulturális relativizmus gyakorlatilag hátraarc, éspedig a monoteizmusból a politeizmus felé. Nem mondom, hogy viszszalépés, de hátraarc kétségtelenül.

Kulturális relativizmus

Ma kibékíthetetlen ellentét feszül a bölcsesség és az ismeret létmódja közt. Valamikor ezek egylényegűek voltak, s természetük szerint igazságra törekedtek. Ma csak a tudomány törekedhet igazságra. Egy elektron tömege adott, s bár filmen lehet a kétszer kettő néha öt is, de ha ezt mondod a Bella néninek, meg fog buktatni matekból. A fizikában, matematikában, földrajzban hangoztatott másféle nézőpont: rossz válasz és nem szabad véleménynyilvánítás. Az, hogy Oroszország fővárosa Vlagyivosztok: egy orbitális butaság, de az, hogy nem járt ember a Holdon; már egy vélemény. Az Egyesült Államokban – paradox mód épp vallási fundamentalisták – a kulturális relativizmust a természettudományra is kiterjesztenék, ezért aztán ott a kreacionizmus és az evolúció: két szabadon kinyilvánított vélemény, melyek közül ki-ki tetszése szerint választhat. A modern kor csak a természettudományos tankönyvi anyagnak engedi meg, hogy kizárólagos értelemben igaz legyen. Mindaz, ami érzelmileg érint bennünket, csak relatíve lehet igaz.
Valamikor sikk volt a dohányzás, ma bűn. Valamikor üdvös volt az igazság, ma elfogultságnak számít. A modernitás e játékszabály szerint vitatkozik magával önkörén belül, s ezt a játékszabályt a keresztény egyházak is elfogadják. Ha valaki nem akarja, hogy ferdén nézzenek rá, vagy kitaszítsák, akkor hagy a másiknak egy kiskaput, amin azért a tagadás kislábujja befér. A keresztény kijelenti: Krisztus, igen, de azért hozzáfűzi: valamennyire Buddha is. Ezek az egymás fele kitárt kiskapuk alkotják az ökumené, a globalizáció és a New Age hálóját. Amit hiszünk, szentigaz, de nem annyira igaz, hogy a másik ne lehetne valamelyest azért igaz.

Az iszlám pokolgépei

Nos, az iszlám ott különbözik mindezektől, hogy nem akar sem csomó, sem hal lenni ebben a hálóban. Az iszlám nem hajlandó azokra a ma már szinte magától értetődő kompromisszumokra, csúsztatásokra, feltételes módokra, melyek miatt a modern világban több a szabadság és kevesebb a félnivaló. Az iszlám szó szerint érti és szó szerint veszi – nincs mese, nincs apelláta. És nincs átvitt értelem. Ha Isten hat nap alatt teremtette a világot, akkor az annyi, amennyi. A katolikus teológia Aquinói Szent Tamás óta próbálkozik az ész és a hit összebékítésével, így nem csoda, hogy mára például a világ hat nap alatti megteremtése a kozmológiai eredményekhez illesztve afféle metaforává szelídült. Az iszlám interpretáció sohase szelídül metaforává. Élből vad. E vadság, a konkrétum, a nem átvitt értelmű olvasat vadságának mementói a pokolgépek.
A pokolgépek azt kérdezik a kompromisszum robotosaitól, a megfáradt fényű felvilágosodástól, vajon az által, hogy relativizáljuk, megmenekülhetünk-e végleg az igazság elől? Elfogadható-e, hogy az igazság, mely elvileg a legtöbb, abszolút többségi, hisz minden az övé, minden szerinte van, diaszpóralétbe szoruljon, s egy legyen csak a választható és megbocsátható tévedések közül? A tévedés: vígjáték. Az igazság: tragédia. Tévedések vígjátéka. Igazságok tragédiája. Hosszú előadás elé nézünk. A katarzis nem garantált, a telt ház viszont igen.

A szerző író