Cserkészet emigrációban

K ö n y v e s h á z

A nagybecskereki piarista gimnázium 1909. évi „közös értesítőjében” az iskola világi tanára, Králik László (1871–1939; egyébként Fülep Lajos osztályfőnöke) közzétette Baden-Powell egy évvel előbb megjelent Scouting for Boys című könyvének magyar fordítását. Ezt a mozzanatot tekintjük a magyar cserkészet születésének. A cserkészmozgalom a két világháború között bontakozott, illetve teljesedett ki, és hagyott maradandó nyomot néhány ifjú nemzedék emlékezetében. „A fordulat évében”, 1948-ban bekényszerítették az úttörőszövetségbe.
A stafétabotot a nyugati magyarság vitte tovább. Ausztria és Németország menekülttáboraiban kezdték szervezni a cserkészcsapatokat, majd a mozgalom elterjedt Nyugat-Európa, Észak- és Dél-Amerika számos országában. A cserkészet, amely itthon is a magyar öntudat nevelőiskolája volt, nyugaton még jelentősebb szerepet töltött be: segített megőrizni a nyelvet, a nemzettudatot az emigráció újabb nemzedékeiben. Hogy a rendszerváltoztatás után unokák és dédunokák úgy térhettek vissza őseik szülőföldjére, hogy nyelvükben, kultúrájukban, tudatukban magyarok maradtak, abban a nyugati magyar cserkészetnek pótolhatatlan szerepe, történelmi érdeme volt.
Az első cserkészettörténeti kiállítás 1988-ban nyílt meg a szegedi Fekete Házban, a Móra Ferenc Múzeum várostörténeti osztályának, közelebbről Marosvári Attilának a rendezésében. Kevesen tudják, hogy a Külföldi Magyar Cserkészszövetség iratanyaga – Bodnár Gábor vezetőtisztnek köszönhetően – 1993-ban a szegedi múzeum történeti gyűjteményébe került. Ezt az anyagot rendezte és aknázta ki Marosvári Attila A magyar cserkészet az emigrációban 1945 és 1956 között címmel megjelent terjedelmes monográfiájában, amely a mindig bizonytalan emlékezet helyett hiteles források alapján idézte föl a nyugati magyar cserkészet megszületésének, kibontakozásának és vitathatatlan eredményeinek történelmét.
A cserkészmunkának a menekülttáborokban való megindítása után a szétszóródás és újjászervezés rajzát vázolja föl a nyugat-európai országokban, majd Brazíliában, Argentínában, Venezuelában, Uruguayban, Chilében, Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Kanadában. Külön tárgyalja a leánycserkészet históriáját, amely szorosan kapcsolódott a „fiúcserkészethez”. Ugyancsak külön fejezetet kaptak a magyarságra nevelésben, főként a nyelvtanításban elért eredmények. A regösmunka, a népdal és a néptánc a magyarságélmény megalapozójának bizonyult. Tóth Veremundnak, a Sao Pauló-i Dobó Katica leánycsapat parancsnokának javaslatára a szövetség elfogadta, hogy cserkésztiszt csak az lehet, aki „magyar érettségivel” bizonyítja, hogy birtokában van annak a magyar alapműveltségnek, amelyet valamikor a magyar középiskola nyújtott. Ennek meghatározó jelentősége lett a nyugati magyar cserkészéletben.
Marosvári Attila földolgozása mintaszerűen tudományos, egyszersmind ismeretterjesztő mű. Szerzője, a cserkészmunka elkötelezett híve 1998 óta a Csongrád Megyei Közgyűlés elnökhelyettese, csak muzeológiai tevékenységét szünetelteti, a történészit folytatja, és remélhetőleg a nyugati magyar cserkészet históriájának következő korszakát is megörökíti.
(Marosvári Attila: A magyar cserkészet az emigrációban 1945 és 1956 között. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2004. Ára: 3490 forint)