A taxissztrájk 1990 őszén az első olyan megrázkódtatása volt a parlamentáris demokráciának, az Antall-kormánynak, amelynek hatása a következő választások eredményét előre jelezte. Szűcs István, mint az MDF gazdasági bizottságának titkára, ezt hogyan élte meg?
– Nagyon rosszul, főként azért, mert nem tudtunk a benzináremelés bejelentéséről. Sőt október 26-án, péntek délelőtt arról tájékoztattak bennünket az MDF gazdasági bizottságának az ülésén, hogy bár sok a gond, de nem lesz benzináremelés. Amikor az ülésnek vége volt, beültem az autóba, mentem át a Parlamentbe, és a rádió 13 órás híreiben megdöbbenve hallottam, hogy Bod Péter Ákos szakmai tanácsadója, Kardos Antalné szóvivő bejelentette a kormány döntését a nagymértékű benzináremelésről. Ilyen volt a viszony a kormány, a pártja és a képviselői között. Nem tudta a jobb kéz, hogy mit csinált a bal.
– Mennyi volt ez a jelentős benzináremelés?
– Átlagosan huszonöt forinttal emelték az üzemanyagot. Így 56 forintot kellett volna fizetni a kutaknál egy liter normálbenzinért. A szuper 59-be, az extra 62 forintba került volna. Emelkedett a gázolaj ára is, minőségtől függően 42–45 forintot kértek volna literenként az autósoktól. Ezt azért mondom, hogy volna, mert közben kitört a taxissztrájk.
– Mi volt az oka az áremelésnek?
– Magyarországon abban az időben évente nyolcmillió tonna kőolajat használtak fel. Hatmillió tonnát vettünk a Szovjetunióból, és a hazai kőolajtermelés kétmillió tonna volt. Az élő szerződés ellenére 1990 őszén a Szovjetunió bejelentette, hogy akadozik a kőolajellátása, ezért csökkenteni fogja másfél millió tonnával a szállítandó mennyiséget. Ez a hatmilliónak a huszonöt százalékos csökkentését jelentette, amivel agyon lehetett volna vágni a magyar közlekedést, az ipart. A Mérföldkövek című könyvemben már hat évvel ezelőtt leírtam a történteket, nem vagyok elfogult, mert ma is azt vallom, hogy a külső hatások ellenére súlyos hibákat követtünk el. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a fenyegetettség fennállt. A bajok növekedéséhez járult hozzá az öbölháború. Emiatt a világpiacon emelkedett a motorbenzin ára.
– Csapdahelyzetbe került a kormány?
– Mondhatjuk. A válság harmadik okaként megemlíteném, hogy ebben az időszakban nyugati pénzemberek nagy mennyiségű tőkekivonást hajtottak végre a magyar bankokból, így az ország dollártartalékai vészesen fogytak. Még ha vásárolhattunk is volna kőolajat más piacokról, erre már nem volt pénzünk. Ezek mind arra ösztönözték a kormányt, hogy valamit kell csinálniuk a motorbenzinnel.
– Mit lehetett volna lépni?
– Abban a feszült politikai helyzetben nem feltétlenül az áremelés volt a megoldás. A környező országokhoz hasonlóan vissza lehetett volna szorítani a közlekedést a rendszámok alapján, a páros és páratlan napok bevezetésével. Be kellett volna vezetni a benzinjegyet.
– Ez háborús állapot lett volna!
– Igen, de nem az lett majdnem? Volt más megoldás is. Az OKGT-t (Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt), amely száz százalékig állami vállalat volt, kötelezni lehetett volna arra, hogy a veszteségeit számolja el. Zsengellér István vezérigazgató, aki az SZDSZ-hez közel állt, erőszakoskodott a benzináremelés mellett, mert akkorák a veszteségei. A kormánynak határozottan kellett volna közölnie az OKGT-vel, hogy csak termelje a veszteséget, ha majd elmúlik a krízis, akkor elszámolunk. Ez lett volna a legracionálisabb megoldás, de ezt megakadályozták. Gondolja el, hogy a MÁV-nak is van most százmilliárd forint vesztesége. A megoldás nem az, hogy minden terhet az utazókra, a szállítókra hárítanak. Ilyenkor keresni kell más megoldásokat a veszteség csökkentésére. Aztán úgyis történik valami a gazdaságban, a világpiacon.
– A szovjet kőolajszállítás akadozásának nem volt politikai háttere?
– Lehetett ilyen vonzata is, hiszen a Szovjetunió akkori vezetése nem örvendezett Antall Józsefnek, aki a Varsói Szerződés feloszlatását javasolta, és a szovjet csapatok kivonását szorgalmazta Magyarországról. Lehet, hogy a szovjet KGB is közrejátszott abban, hogy az Antall-kormányt a benzinkrízissel meg lehetne buktatni.
– A Magyar Demokrata Fórum a kialakult helyzetre miként reagált?
– Október 26-án délután három órára az MDF elnökségi ülést hívott össze. Az elnökségi tagok több mint fele nem jelent meg, ekkorra már a taxisok lezárták a főváros főbb útvonalait, a hidakat.
– Antall József miniszterelnök kórházban volt.
– Antall kórházban volt, de azt már minősített hibának tartottam, hogy az elnökség nem volt határozott és döntésképes még éjjel tizenegy órakor sem. Közben megbénult a forgalom a fővárosban, majd az országban is. Végül úgy döntöttünk Lezsák Sándor vezetésével, hogy nyilatkozatot adunk ki. Ebben az állt, hogy a kormány alapvetően hibáztatható a taxissztrájk kitöréséért. Ennek ellenére kértük a lakosságot, hogy ne hagyja magát cukkolni, provokálni, őrizze meg a nyugalmát, a méltóságát, és a rend helyreálltával az MDF kérni fogja a kormányt a kiadott intézkedések korrigálására.
– Mit ért Szűcs István a cukkoláson? Veszélybe került a parlamentáris demokrácia?
– Igen. Az SZDSZ szervezte a blokádot, és ahol csak lehetett, kormánybuktató szöveget mondtak.
– Valóban volt esélye annak, hogy erőszakot alkalmaz a rendőrség és a katonaság, fellép a sztrájkolók ellen?
– Nem volt ennek esélye, de a szándéka sem volt meg a kormánynak. Különben is az MDF-kormánynak nem volt akkora hatalma, hogy bármit is tehessen. Ki kell mondanom, hogy az akkori rendőrség vezetése a régi kommunista rendszer embereiből tevődött össze, akik nem álltak volna Horváth Balázs belügyminiszter mellé.
– Horváth Balázs fel akart lépni erőszakosan?
– Eszében sem volt. Antall távollétében ő helyettesítette a miniszterelnököt, és nem gondolt erőszakra, a békés megoldásra törekedett. De ez volt jellemző az MDF képviselőcsoportjára és a kormányra is. Szó sem volt retorzióról. Ezt mondhatom mint régi veszprémi egyetemista, aki Horváth Balázs régi baráti köréhez tartozott.
– Mi mentette meg az MDF-kormányt a bukástól? Antall József pizsamás beszéde?
– Valószínűleg az is, valamint az, hogy a kormány napokig tartó tárgyalása az Országos Érdekegyeztető Tanácsban a munkaadók és munkavállalók képviselőivel kompromisszumos egyezséget hozott. Az eredeti benzináremeléshez képest tizenkét forinttal csökkentették az üzemanyag árat.
– Milyen következményekkel járt a taxisblokád?
– Súlyos következményekkel, mert tovább erősítette az SZDSZ politikai befolyását. Mára egy erőszakos, törtető, szélsőséges, izgága párttá vált. Azóta is nyögjük a szabad demokraták túlhatalmát.
– A taxisblokád után miért alapították meg az MDF-frakción belül a Monopoly-csoportot és az „ötvenkettek” képviselőcsoportját.
– A gazdasági szakemberekből álló Monopoly-csoport és a radikális, magyar érzelmű „ötvenkettek” megelégelték a kabinetpolitikát, a nem megfelelő miniszterelnöki tanácsadókat, a kéz kezet mos gyakorlatát és az elmaradt monopóliumellenes intézkedéseket. Többek véleménye szerint Kónya Imre Antall-epigonként sokat ártott a frakció hatékony munkájának, tevékenysége sablonossá vált. A Kónya-féle adminisztráció alatt a képviselőcsoport elvesztette önállóságát. Aztán a Program platform létrehozásával azt akartuk elérni, hogy kezdjünk végre hozzá az MDF programjának a megvalósításához, mert elment fölöttünk az idő. A Monopoly-csoport tíz tagja felajánlotta szakmai segítségét a kormányfőnek a privatizáció lebonyolításában, a gazdasági törvények létrejöttében. Tehát szerettük volna, ha a bölcsészszemléletet felváltotta volna a mérnök-, a közgazdászszemlélet. Antall József ezt a segítséget először elfogadta, és hetente tárgyalt a Monopoly-csoport tagjaival. Például rámutattunk a vagyonátmentési kísérletekre és megvalósulására, rámutattunk a spontán privatizáció hátrányaira.
– Ezeket kik csinálták?
– A „csillagszemű” elvtársak, ahogyan a Monopoly-csoportban elneveztük őket. Ők voltak a régi vállalatok kommunista vezetői, párttitkárok, akik először lenullázták, majd kivásárolták az állami tulajdonban lévő nagy értékű cégeket. A kormány döntése alapján Bod Péter Ákos, később Szabó Iván ipari miniszterek átadták száz százalékban az állami vállalatokat, cégeket az Állami Vagyonügynökségnek (ÁVÜ), majd az ÁPV Rt.-nek, amelynek vezetői, helyettesei többnyire régi, megbízható elvtársak voltak. Így könnyű volt privatizálni.
– Végül is ezeknek a csoportoknak a jobbító kísérletei megbuktak?
– Teljes egészében. Antall polarizálta a képviselőcsoportot azzal, hogy nem annyira a mi tanácsainkra volt kíváncsi, hanem ő adott tanácsokat nekünk, mivel kellene foglalkoznunk. Körülöttünk kezdett fogyni a levegő, és szétzilálódtak a csoportjaink is.
– Szabó Tamásnak, a privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszternek milyen szerepe volt a privatizációban?
– Szabó Tamás hullámlovag volt. Az tény, hogy a kilenc interpellációra adott válaszát a képviselőházban a pártja, az MDF és a vele koalícióban lévő jobboldali pártok képviselői nem fogadták el. Ez önmagáért beszélt.
– A pártjában ön sokat ütközött, 1993 januárjától mégis kinevezték az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium energetikai helyettes államtitkárává.
– Csurka István erre azt mondta, hogy ez azért történt, hogy lakatot tegyenek a számra. Ugyanis le kellett mondanom a képviselői mandátumomról azzal, hogy kormánytag lettem.
– Lakatot tettek a szájára?
– Gyakorlatilag igen. Csak nem beszélhettem a kormányom ellen!
– Másfél év alatt valamit azért elért?
– Részem volt például a villamos energia és a bányászatról szóló törvény megalkotásában. Kidolgoztuk az energiapolitikai koncepciót.
– Az MSZP–SZDSZ győzelmével 1994-ben Pál László, az új szocialista miniszter harminc percet adott önnek, hogy csomagoljon, és vegye a kalapját. Szakértő kormánynak hívták magukat, de nem kellettek a szakemberek. Ezután az állami vagyon nagy részét, a stratégiai ágazatokat a Horn-kormány alatt eladták a külföldieknek. Ön fogalmazta meg akkor, hogy a szocialisták négy nap alatt eladták az erőműveket.
– Nemcsak az erőműveket, hanem az elosztóhálózat nagy részét is eladták, azaz az áramszolgáltatókhoz hasonlóan az összes gázszolgáltató is a külföldiek kezébe került. De csaknem a teljes energetikai ipar is. Hogy mennyiért, azt senki nem tudja, mert titkosak voltak a szerződések. Hetven évre titkosították.
– Baj, hogy a külföldiek kezébe kerültek a stratégiai ágazatok?
– Igen. Itt van például a villamos irányítórendszer. Ha az idegen kézbe kerül, akkor egy mozdulattal ki lehet kapcsolni az ország villamosenergia-hálózatát. Az idegen érdekek befolyásolni tudják az egész magyar politikát. Ezért kell vizsgálni a biztonsági kockázatot az ilyen privatizációknál, hogy kiknek a kezébe kerül az állami tulajdon.
– Az energiaellátást tekintve hová jutott az ország 2005-re?
– A szocialista–szabad demokrata kormányzás két ciklusa alatt az ország energiaipara gyakorlatilag idegen kézbe került. A Medgyessy-, Gyurcsány-kormány a Mol Rt. maradék részvényeit is eladta a külföldieknek, alig maradt hazai, állami kézben tíz százalék. Ezeket a mozzanatokat nagyon károsnak tartom. Például Százhalombattán van az ország legnagyobb szénhidrogén-bázisú erőműve, amit a magyar kormány nem tud befolyásolni. A belga érdekeltségű erőmű döntéseibe nem tudunk beleszólni, mit mennyiért ad el, mikor állítja le az erőművet, miért kezdi el a leépítést, illetve bocsátja el a munkásait. Azt jónak tartom, hogy sikerült állami kézben tartani a Paksi Atomerőművet. Nagyon fontosnak tartom, hogy az országos energiaelosztó rendszer, tehát a villamos vezetékek elosztó hálózati rendszere még magyar kézben van. Ennek hazai tulajdonban tartása stratégiailag fontos, háború és béke kérdése lehet. Még nagyon lényegesnek tartom megemlíteni – amiben személy szerint is sokat tettem –, hogy sikerült a Kőolajkészletek Szövetségét létrehozni a taxisblokád után. Ezért van Magyarországnak pillanatnyilag kilencven–száz napra elegendő kőolaja, motorbenzine, kenőolaja.
– Ahhoz képest, hogy 1990-ben a huszonöt forintos benzináremelés miatt – 59 forint lett a szuper – a taxisok blokádot szerveztek, most néhány hónap alatt ötven forinttal lett több a benzin, már 280–290 forintnál tartunk. Miért drága nálunk az üzemanyag?
– Azért, mert 280 forintból 180 forint az államé és csak száz forint a finomítóké. A százforintos benzinárban benne van a kőolaj ára, a feldolgozás és a terítés költsége.
– A kormány szabályozhatná a benzin árát, ahogyan Orbán Viktor is szeretné?
– Természetesen. A kormány az adótartalmat leszállíthatná. Mert ellenkező esetben a benzináremelés inflációt gerjeszt, a gázolaj árának növelésével drágul a mezőgazdasági traktorok működtetése, drágul a gabona, a kenyér ára. Már csak azért is csökkenteni kellene a benzinárakat, mert a huszonöt fős európai közösségben Magyarországon a legmagasabb az üzemanyag adótartalma és ez hosszú távon nem vezet jóra.
– Az elmúlt tizenöt évre visszatekintve elégedett?
– Mondhatom, megkeseredtem. Nem vagyok elégedett, mert iszonyú sok munkával nagyon kevés eredményt értünk el.
környék
Tényleg letarolják az országot: ezúttal a Balatonon alkotott a f…sófantom
