Hordó álma

Azt álmodta, hogy Pesten van, a körúton gyalogol, és a lába elé szitál az ősz, érezte álmában az aszfaltra tapadt vizes, sárga levelek szagát, nápolyi sárga, jutott eszébe, amit erről a színről Zsiráf mondott egyszer, amikor egy kertben üldögéltek októberben, gyalogolt a borongós ég alatt, előtte harmincas, karcsú nő kopogott, és meg-megállt egy-egy kirakat előtt. Pest a legszomorúbb város ősszel, gondolta, és megborzongott, aztán kinyitotta a szemét. A napfény ívekbe hajolt a hófehér falon, ahogy a függönyt lebegtette a szél, és az utcán, lent végigkopogott egy harmincas, fekete nő.
Mariiiia! – kiabált át a másik oldalra pont Hordó ablaka alól, aztán ahogy a másik észrevette, elindultak egymás felé, a pincérnő a Könyörületes Mária-templom melletti presszóból – gondolta Hordó, és kikönyökölt az ablakba, aztán hallgatta a horvát hadarást, úgy sejtette, valami pénzről beszélnek és a piacról, az úttest közepén, a lábuk mellé tett műanyag fogantyús szatyorral, meg valami Darkóról, ki lehet az? – kérdezte Hordó magától, és leste őket. A két nő egymás mellett, szépen járnak, gondolta, micsoda játékosok, de miért álltak meg beszélgetni, ha úgyis egyfelé mennek? – töprengett, és nem tudta, csak megsejtette, hogy azért, mert ez a szabály, mert megállt az anyjuk is és a nagyanyjuk is, és meg fog állni a lányuk is az utca közepén.
Pulában reggel muszáj leülni egy kicsit, hogy a víz, a piac, a kőházak, a babér, a leander, a friss hal, a ropogós újság, a slasticarna, a vanília, a napégette bőr, a presszók forró fémasztalai, a rovinji cigaretta lágy füstje, a pekara, a pincék, a motorolaj, a sirályguanó, a kukák, a rohadó zöldség és a sörhab szagával meg a kávéforrósággal lecsorogjon az ember torkán az aznapi létezésadag, mert Pula a folyamatos megérkezés és a folyamatos elindulás, a város, ahol büntetlenül otthon lehet lenni akármikor, a város, amelyiknek úgy simul a lábához a feszített víztükrű tenger, mint aki valahol pihenni akar a nyár közepén, és Hordó a lábára tekerte a saruja pántját, hogy elinduljon leülni, csak egy kávé – és már a lépcsőfordulóban érezte a nyelvén a Franck kávé kicsit kesernyés, mégis lágy ízét, míg a kezébe simult a már délelőtt forró kilincs, érezte a várost a bőrén, a szájában, érezte az illatait és a szagát, minden lépésnél érezte a saruja alatt a kövek felületét egyenként, Hordó is, Lókötő is szerelmes volt egy kicsit Pulába, ösztönös vadsággal, mert Pest ezt az egyet – az érzékek szabadságát – nem adta meg nekik soha, Pest mindig betakarózott, hol köddel, hol szmoggal, hol alkohollal, hol füsttel, hol reménytelenséggel, hol pusztán ígéretekkel, és nem tudták kitapogatni a várost a város alatt, csak sejtették, és érintetlenül, plátói módon szerették, és néha belefáradtak; akkor Pulába somfordáltak, mert az hagyta magát, és kitakarta előttük mindenét, gyönyörűen és szemérmetlenül.
Hordó most egyedül ment délre, mert ott még nem esett szét a városok arca, magyarázta Lókötőnek és Zsiráfnak a pályaudvaron, és azt is hozzátette, hogy az első varjakkal visszaérkezik, amit hittek is meg nem is. Olyan elfacsarodott arccal álltak ott, a vonat mellett, hogy Hordó beleremegett, és búcsú nélkül fellépett a vonatlépcsőn, lazán, mert ez volt a szabály, aztán bevackolódott az egyik ülésre, és nehogy kinézzen, lehúzta a rolót is, és megpróbált erősen Pulára gondolni. Úgy tervezte, eltölt ott egy-két hetet, míg tényleg maradéktalanul és örökre eltűnik belőle Pest, az érinthetetlen város, mert akkor még nem tudta, hogy Pest soha nem tűnik el maradéktalanul, és leginkább a nem odavalókat tartja fogva rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, talán a földalatti sárga szaga, talán a Kismocsok dzsuvás terasza, talán a hóesés hajnali háromkor az üres Andrássy úton, és a roppanó léptek, az örökös lábfázás, talán a Kazinczy utca éles szöglete, talán a mindent ígérő reggelek és a mindent ígérő másnapba görgő esték, talán az örökös klubhangulat és az összefutás azokkal, akiket a gyűlöletig unt és szeretett, talán a menekülés örök kényszere, talán csak otthon, amely Hordónak sohasem volt.
Erdélyben született, egy kis magyar városban, valamikor a hatvanas évek végén, és hamar megtanulta a lét technikáit, mint ahogy az új román himnuszt, darálta, tízévesen, és a romántanárnő ragyogott, megkapod, ha neked ez elég, és olyan hülye vagy, hogy elhiszed, gondolta, és a szünetben istenesen összeverekedtek a román osztállyal, és Hordó vigyorgott. Vigyorgott később is, amikor összecsődültek, hogy felmenjenek a bihari havasokba annyi napra, ahány napig a szalonnájuk meg a pálinka tart – ott megtanulod a dolgokat, mondta Zsiráfnak és Lókötőnek, amire Lókötő grimaszolt, a dolgokat a flaszteren is megtanulod, mondta szemtelenül, és Hordó belátta, hogy az is lehet, különben nem lenne egymással dolguk. Aztán később, amikor átjött, aztán újra visszament, aztán megint átjött, már nem vigyorgott.
Egy este összefutott a román osztályból Vladdal. Szúrós szemű, makacs kölyök volt ez a Vlad, vele verekedett a legtöbbször, és zavartan köszöntek egymásnak, aztán némán itták a sört a kisváros diszkójának teraszán. Régen kocsma volt, és Hordó nagyapja is odajárt még a két háború között, meg utána is, és néha levitte Hordót, ha sörözni ment, odafelé meg elmesélte a dolgokat, ahogyan voltak. Kérsz még egyet? – kérdezte végül Vlad románul, aztán elmesélte, hogy magyar felesége van, Anikó. Hordó akkor úgy döntött, nem megy többet vissza, de Vladdal búcsúzáskor kezet fogott.
Aztóta Pesten élt, hol ebből, hol abból, mígnem úgy döntött, délre megy. Addigra megjárta a buddhista iskolákat, de csak szomorúbb lett tőle meg vidámabb is, nem lehet elengedni, ami nincs meg, mondta egy este a Mikszáth téren üldögélve egy unicumosüveg felett, és ezzel a mondattal nem tudott mit kezdeni Lókötő sem. Alig egy hete ismerték egymást a Kazinczy utcából, lényegében azóta együtt ittak, mikor mi volt, aztán, mire megunták volna egymás képét, felbukkant Zsiráf, akit meg Lókötő ismert régről, és hárman lettek a városban, később Évával egy ideig négyen, aztán megint hárman. Hordó, ha berúgott, zen meséket motyogott nekik, aztán mindig nagyot röhögött. Tudta is meg nem is, és Lókötő meg Zsiráf hallgatták.
Elérte a zágrábi csatlakozást, és addigra a vonatkattogás kirázta belőle Pestet is, Erdélyt is, úgy szállt fel öt üveg Karlovackóval, mint aki odavaló.
Ahogy megrándult a vonat, nagydarab asszony lépett be a fülkébe, és valamit kérdezett horvátul. Ne razumem – mondta Hordó, aztán az összes üres helyre mutatott, és az asszony leült. Mély, sötétkék illata volt, és olyan nyugodtan nézte Hordó arcát, mintha csak az ablakon bámulna kifelé.
Hordó kinyitotta az egyik sört.
Lassan sötétedett. Nem tudta, hol aludt bele a zakatolásba. Arra ébredt, hogy a tenger illata és valami lágy szövetű fény tölti be a fülkét. Hajnalodna? – villant az eszébe, aztán megzavarodott. Mélyen beszívta a sós, öröktől ismerős, tisztító vízszagot, és felemelte a fejét. A fény az asszonyból áradt, sugárzott a ruhájából, a bőréből, a mozdulatlanságából, és ahogy Hordó a rémülettől hátrakapta a fejét, rájött, hogy a tengerillat is az asszony felől ered.
Hajnaltájt úgy keveredett le a vonatról, mint aki mélyen és sokat aludt; micsoda álom, gondolta.
Másnap este már Pulában volt. Szedte a lábát a kétezer éves, forró köveken, a hóna alatt a Babérligetkönyvvel, hogy szállást találjon aznap estére, és szinte azonnal sikerült. Annak a háznak a sarkán, ahová végül becsöngetett, mintha megvillanni látta volna a vonatbéli asszony alakját, régi, kis, hegyre kapaszkodó utca volt, egy kávézóval, egy pékséggel és egy szexshoppal, amin Lókötővel már két éve is röhögtek, mert a kávézó és a pékség tele volt, a szexshopba meg egy órán keresztül nem ment be senki, jöjjünk vissza sötétedés után, talán túl világos van még az ilyesmihez – indítványozta Lókötő akkor dél körül, de este, amikor visszatértek, hogy kilessék a klienseket, zárva találták a boltot.
Hordó a nő ott sejtett alakja után szaladt, de az utca zegzugjaiban nem látott senkit. Aztán becsöngetett, és pillanatok alatt megegyezett a háziasszonnyal. Alkudozott egy kicsit, az illem és a szabályosság kedvéért, de valójában nem figyelt oda – jó lesz így, gondolta, és keresgélni kezdte a farzsebében az útlevelét, amire a háziasszony legyintett, ráér, mondta, és kitöltötte a grappát, mert az jár.
Aznap este lesétált a kikötőbe, és direkt ott lógatta a lábát a víz fölé, ahol Lókötővel ültek tavalyelőtt, tudom, hogy fáj most, de elmúlik, dúdolta halkan, és hirtelen megérezte az asszony illatát. Megfordult, de csak a város világított a háta mögött, csillogón és gyönyörűn.