Igaz, Gulyás inkább a jog, illetve a formalizált kapcsolatok oldaláról mestere a mediációnak, míg Göncz megközelítése – orvosi végzettsége és oktatói praxisa okán – nyilván pszichológiai természetű, de e kettősség kifejezetten hasznára van a kormányzat áldásos tevékenységének. Bizonyára a mediátoroknak, valamint a sikeres kommunikációnak köszönhető, hogy mára alig maradt néhány jelentéktelen feszültség a kormányzat és néhány kisszámú társadalmi csoport között. Ezen feszültségeknek persze, akár a hajdani magyar egypártrendszernek Grósz Károly szerint, történelmi okai vannak, megszüntetésük nem is okvetlenül lenne szerencsés. Az oktatásban, az egészségügyben, a mezőgazdaságban dolgozók például nem egyik pillanatról a másikra kerültek szembe az aktuális hatalom némely rendelkezésével, hanem több esztendő kitartó kormányzati munkája eredményeként.
A történelmi egyházak már a választási kampány során megtapasztalhatták, mire számíthatnak baloldali győzelem esetén. Ha mást nem is, ígéretet 2002-ben csaknem minden jelentősebb ágazat és társadalmi csoport kapott, a történelmi egyházak viszont csak a templomi megfigyelőbrigádoknak örvendezhettek, amelyek a semmiből támadtak, de ki tudja, hogy visszatértek-e a semmibe. 2002 februárjában Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos törvénytelennek minősítette az adatgyűjtési akciót, amelyhez a Kalmár Szilárd vezette baloldali forradalmi ifjúság a klerikális reakció elleni fellángolásában elfelejtett engedélyt kérni. Azt azonban a közvélemény azóta sem tudja, eljutott-e az önkéntes munka gyümölcse a megrendelőhöz, megsemmisítették-e a törvénytelenül gyűjtött adatokat, és egyáltalán, befejeződött-e a hátborzongató templommegfigyelés. „A Szocialista Egyetemisták és Főiskolások Ügyvivő Testülete úgy határozott, hogy ellenőrző csoportot állít fel. Ennek a feladata az lesz, hogy az egész ország területéről összegyűjtse azokat az eseteket, ahol Isten igéjének hirdetése a politikai propagandával párosul” – adta hírül 2002. február 4-én Kalmár. Igaz, február közepén váratlan visszavonulót fújt a baloldali ifjúság. Kalmár Szilárd érvelését egyébként a miniszterelnök 2004. december végi vatikáni vizitje során sikerült felmelegíteni.
Kérdéses, hogy mi lett a Szocialista Egyetemisták és Főiskolások Szövetségével az elmúlt három és fél esztendőben, mit csinál ma a hajdani főmegfigyelő Kalmár Szilárd, melyik templomban ellenőrzi a gyanús híveket. Hírt róla az MSZP egyik törölt internetes oldalán találtam, amely szerint Kalmár Szilárd 2003. január 15-én a párt hallgatói tagozatának volt a vezetője. Ez alapján okkal feltételezhető, hogy – minden 2002-es tiltakozás és elhatárolódás ellenére – a templommegfigyelés kapcsolatba hozható az MSZP-vel.
Nem véletlen, hogy a miniszterelnök még az új kormány megalakulása előtt találkozni akart a történelmi egyházak vezetőivel, különösen a katolikus püspöki karral, hiszen a baljós előzmények eredményeként a puszta párbeszédhez is a kínos incidens meghaladása volt szükséges. Medgyessy Péter miniszterelnök vatikáni tárgyalása is az új kormány törvénytiszteletének deklarálása jegyében zajlott. A vendéglátók reményüket fejezték ki, hogy az új kormány tiszteletben tartja a felek közötti megállapodásokat, és hogy az állam építő párbeszédet folytat a helyi püspöki karral a nemzet anyagi és lelki fejlődése érdekében. Ma már látható, mi valósult meg mindebből.
A Medgyessy-kabinet első egyházügyi államtitkára – négy hónapi tanakodás után – a komoly egyházügyi szakértelemmel rendelkező matematikus, Szalay István, a „robbantott és zsugorított számok elméletének” kutatója lett, aki a törvények és szerződések tiszteletben tartását rögtön hivatalba lépése után azzal kívánta szolgálni, hogy bejelentette: száműzni kell a hazai jogalkotásból a „történelmi egyház” kifejezést. Ezzel nyilvánvaló lett, amit korábban csak sejteni lehetett, hogy a kormányzati ígéretek nem minden tekintetben vehetők komolyan. Igaz viszont az is, hogy a kormányzati ciklus elején még nem a vatikáni–magyar alapszerződés felrúgása vagy módosítása volt a téma, legalábbis a kormányzat részéről nem, hanem csupán egyéb törvények módosítása. Az államtitkár ötletének egyetlen szépséghibája, hogy a nehezményezett kifejezés nem szerepel a hatályos törvények szövegében.
Szalay legfőbb teljesítménye az volt, hogy ambiciózus államtitkárként az adófizetők pénzén megalkotta a kormányzat sokak által hiányolt egyházügyi programját, amely a Kenyeret és békét címet viselte. Épp három esztendővel ezelőtt jelentette be, hogy elkészültek a nagy munkával. Magát a programot azonban nem látta senki, két hónappal később megjelent nyilatkozatok szerint a miniszterelnök még az év vége előtt véglegesíteni készült a terveket. Közben lázasan zajlott a költségvetés tervezése is, és ez az időszak minden évben arra ingerli a szabad demokratákat, hogy nagy felhajtással megtartott sajtótájékoztatókon jelentsék be, milyen temérdek pénzt vonnak el közcéloktól az egyházak, s hogy a leghelyesebb lenne teljesen megszüntetni támogatásukat. E kényszerhelyzetben Szalaynak is nyilatkoznia kellett az egyház-finanszírozás kérdéséről, és az államtitkár ekkor bátran és határozottan úgy vélekedett: „minden és mindennek az ellenkezője is” megtörténhet.
A későbbiekhez fogható konfliktus ekkor még nem volt. A helyzet akkor mérgesedett el, amikor a hatályos törvény szellemének megfelelően az egyházi támogatások alapját a népszámlálási adatoknak kellett volna képezniük. Elgondolkodtató, hogy a mai szemmel nézve viszonylag békésnek tetsző kormányzati időszakban már jelen volt a történelmi egyházak megtévesztésének, kijátszásának szándéka, ami miatt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közleményt adott ki. A rendszerváltás óta talán ez volt az első eset, hogy a katolikus egyház és a politikai hatalom nyíltan konfrontálódott. A közlemény ékes bizonyítéka a kormányzati szavahihetőségen esett csorbának, melyet nem nagyon igyekeztek kiköszörülni. Ilyen körülmények között történhetett meg, hogy az Országgyűlés vallásügyi bizottságában 2002. november 28-án Donáth László úgy tájékoztatta a jelenlévőket, hogy Szalay István államtitkár megállapodott Karl-Josef Rauber apostoli nunciussal arról: a Szentszék a törvénymódosítások ellen nem emel kifogást, s lemond a kiegészítő jegyzőkönyvben rögzített elosztási elvről. Szalay István jelen volt a bizottsági ülésen, módja is lett volna cáfolni az elhangzottakat, ám nem tette. Ilyen malőr véletlenül nem történhet, s az eredmény sem maradt el: a kormányszóvivő négy hónap múlva bejelentette Szalay államtitkár nyugdíjazását. Újabb rövid hezitálás következett, majd sikerült megtalálni utódát Gulyás Kálmán személyében, aki szintén nem az egyházi ügyek szakértője, viszont kiválóan ért a konfliktuskezeléshez. 2003. április 24-én kapott megbízatást hajdani munkatársától, Kiss Péter kancelláriaminisztertől.
Gulyás tevékenységének nyomon követését mindmáig nehezíti, hogy a mediáció alapelveire hivatkozva igyekszik elkerülni a nyilvánosságot. Persze az utóbbi időben a tárgyalásokat valóban megkönnyítő sajtómoratórium nem minden esetben fontos számára. A Népszabadságot 2005. július 29-én például annak ellenére informálta a vatikáni–magyar vegyes bizottság munkájáról, hogy a bizottság tagjai megállapodtak, a megegyezés létrejöttéig nem szivárogtatnak ki részleteket a sajtónak.
A mediátor is csak ember, botlik néha. Az apró probléma csupán az, hogy az egyházi fenntartásban működő oktatási intézmények kapcsán azt állította az államtitkár: az egyház és a kormány eltérő adatai azzal magyarázhatók, hogy eddig nem alakult ki egységes metódus a normatíva és az egyházi kiegészítő támogatás megállapítására. Ráadásul a számítás módja annyira bonyolult, hogy Gulyás még arra sem vállalkozott, hogy megismertesse az olvasókkal. Augusztus 3-án Veres András püspök nyilatkozatban volt kénytelen leszögezni, hogy az eddigi számítási módszert mind a két fél elfogadta, nem ebből származik a különbség. És nem is ez az egyetlen terület, ahol a vatikáni–magyar megállapodás ellenére hatalmas forráshiány keletkezett. Az egyházi iskolák a tanulók utáni másfél milliárdos hiány mellett nem kapták meg a felújítási és beruházási keretet sem; ezen a címen további hárommilliárd forint illetné a katolikus egyházat. Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy megértsük: ha befolyik az eső az egyházi iskolák tetején, napról napra növekszik a kár, amelyet végül úgyis rendezni kell valakinek, de egy-két év múlva sokkal nagyobb kiadást jelent majd helyrehozni mindazt, amit a mai felelőtlenség lerombolt. Mindez képletesen is igaz.
Ehhez képest utólag a templommegfigyelés, Szalay, majd Gulyás államtitkár urak botladozása az ismeretlen terepen, az alkotmányellenes szociális salátatörvény, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vatikáni szereplése mind csekélységnek tűnik. Valamennyi konfliktusforrásnak könnyen feltárható előzménye is volt. Az MSZMP, illetve a KISZ nem arra készítette fel tisztségviselőit, hogy egyházügyi kérdésekben foglaljanak állást. Gyurcsány Ferenc vatikáni szereplése pedig szintén egyértelmű következménye volt az ifjúsági mozgalomban eltöltött éveknek. Ráadásul a jelek szerint a baloldali ifjúsági mozgalmak észjárása nem sokat változott az elmúlt harminc–negyven év alatt. Ne politizáljon az egyház! – követelte a templommegfigyelési botrány elindítója, Kalmár Szilárd 2002-ben. „Az egyházaknak a Jézushoz vezető út és az üdvösség keresése útjának megtalálása mellett, helyett nem biztos, hogy úgy és akként kell foglalkozni a napi közélet politikai dolgaival, ahogy teszik” – visszhangozta magabiztosan a magyar diplomácia történetének legnagyobb szégyeneként a nagybeteg pápának a miniszterelnök 2004 decemberében. És, legyünk őszinték, igen meglepő volna, ha nem húznák még elő a közeljövőben néhányszor „az egyház ne politizáljon” kártyát.
Sőt várható, hogy a felszólítás utolsó szava lassanként eltűnik. Marad majd általában „az egyház ne”. Ne neveljen gyerekeket, ne gondozzon időseket, ne segítse az elesetteket, és főképpen ne akarjon semmit a templom falain kívül! De inkább azon belül sem. Az egyház ne! Érdemes megfontolni, hogy a Medgyessy-, Gyurcsány-kabinet programjának hány pontját, milyen alapelveket sértettek meg eddig a mind kevésbé leplezett kormányzati törekvések. A nemzeti közép, a demokratikus koalíció kormányának programja hatodik pontként tartalmazza az alábbiakat: „A kormány tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, az emberek hitbéli meggyőződését. Megkülönböztetés nélkül biztosítja a hitélet szabad gyakorlásának törvényi feltételeit, és a jogszabályokban előírt módon hozzájárul ennek anyagi feltételeihez. Számít és támaszkodik az egyházak erkölcsi nevelő, kulturális, oktatási, szociális tevékenységére, és támogatja azt.” A lelkiismereti szabadság tiszteletben tartása nehezen képzelhető el templommegfigyelő brigádokkal, az egyház szerepét a maga módján értelmező, a Vatikánban panaszkodó miniszterelnökkel. Az egyház-finanszírozás törvényi és jogszabályi feltételeit azonnal megváltoztatták, hiszen a népszámlálási adatokat nem használták fel. Az egyházak „erkölcsi nevelő, kulturális, oktatási, szociális tevékenységét” nyilván az egészségügyi törvénnyel, Magyar Bálintnak az egyházi iskolákat sújtó pénzelvonásával, a ki nem fizetett beruházási és felújítási kerettel, illetve Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter legutóbbi, augusztus 25-én szóvivője útján tett nyilatkozatával kívánják támogatni.
Hagyományos rituálé szerint történt Göncz Kinga bejelentése, és minden elemében annyira megfelel az SZDSZ szellemiségének, törekvéseinek, módszereinek, hogy nehéz véletlenszerű, egyéni akciónak gondolni. A kormányzati portál az MTI alapján arról tájékoztatott, hogy a miniszter asszony a vatikáni–magyar alapszerződés újratárgyalását javasolja a miniszterelnöknek, annak érdekében, hogy kevesebb önkormányzati szociális intézmény alakuljon át magasabb normatívában részesülő egyházi fenntartásúvá. Göncz Kinga kijelentette, hogy a kérdésről tárgyalt egyházi vezetőkkel is. Másnap Veres András püspök interjúban reflektált az elhangzottakra: az elmúlt években nem vettek át szociális otthont az önkormányzatoktól, az egyházi intézmények nem kapnak több pénzt, és a minisztérium nem tárgyalt velük minderről. Magyarra lefordítva ez azt jelenti, hogy a nyilatkozat egyetlen eleme sem igaz. Mivel Veres püspök kijelentéseire nem érkezett reakció, okkal tételezhető fel, hogy a vad támadás állításainak elpárolgása után a puszta, régóta ismert szándékokban gyönyörködhetünk. Alighanem ez az egyszerű nyíltság a konfliktuskezelés legpraktikusabb módszere: az ellenfél megsemmisítésével megszűnik az elsimítandó probléma is.
Ott tartunk, hogy az esélyegyenlőség hazai megvalósulását leginkább a vatikáni–magyar szerződés felrúgása segítené, ahogyan az ország felvirágzásának is ez az alapfeltétele. És ez még csak a biztató kezdete a közelgő kampánynak.
MEK
Iránban kivégezték egy emigráns szervezet két tagját
