Költők váltói

K ö n y v e s h á z

József Attila születésének idei centenáriuma eddig három jelentős alapművet termett. Stoll Béla új kritikai kiadását a Balassi, Szabolcsi Miklós monográfiáját két hatalmas kötetben a Kossuth Kiadó jelentette meg, a József Attila életére vonatkozó hivatalos iratok reprezentatív hasonmás kiadását pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum tette közkinccsé.
Anyakönyvi bejegyzések, kivonatok, bizonyítványok, egyetemi leckekönyvek, rendőrségi jelentések, ügyészségi vádiratok, bírói ítéletek, különféle folyamodványok, beadványok, kérvények, alkalmi önéletrajzok, kitöltött űrlapok, kiadói szerződések – 179 írásos dokumentum sorakozik a kitűnő, súlyos papíron, kiválóan olvasható másolatokon. Ahogyan összeállítója, Varga Katalin írja tömör bevezetőjében: nemcsak az írott szövegek, hanem a különböző nyomtatványok, bélyegzők, hivatali kézírásos széljegyzetek, iktatások, aláírások, pecsétek és keltezések is tanulmányozhatók, és a kutatás „bogarászó”, fölfedező élményét teszik lehetővé a József Attila költészetét kedvelő olvasó számára is.
József Attila Curriculum vitaejében görögkeletinek vallotta magát. Mindenki ismeri a fanyar vallomást rövid költői önarcképében: A görögkeleti vallásban / nyugalmat nem lelt, csak papot… (József Attila, 1928). Ezek után meglepheti az olvasót mindjárt a kötet elején, hogy József Attila vallását jó ideig az elemi iskolai bizonyítványai reformátusnak írták. A szerkesztő egy lapalji jegyzetben kiigazítja: „a vallás helyesen görögkeleti”. Pedig ha a Kálvin téri református lelkészi hivatal keresztelési anyakönyvének 15. kötetéből közölte volna az 518. számú rovatot, hitelesebb magyarázatot adhatott volna. Ott keresztelték ugyanis meg református szertartás szerint József Attilát. Amint református rítus szerint temették is el. Ezt Sasvári László közleménye, 1988 óta tudja a József Attila-kutatás.
Dicséretes a ma ritka szokás: a kötet gazdag névanyagát mind az olvasó, mind a tovább kutató számára mutató teszi gyorsan kiaknázhatóvá. Az ilyen természetű kiadványokban elkelne tárgymutató is. Kicsit több figyelemmel a névmutató hasznosságát fokozni lehetett volna. Nem lehet megelégedni a puszta vezetéknévvel, amikor Csengery Jánosról van szó, aki rektori minőségben írta alá a költő szegedi indexét. A kutatást fosztjuk meg újabb összefüggések fölismerésétől, amikor – nyilván olvashatatlannak vélve – kihagyjuk a 222. lapon előforduló Hlatky Endrét (1895–1957), a Magyar Rádió műsorigazgatóját, 1935-ben József Attila verseinek műsorra tűzőjét, 1942-ben Nagyvárad főispánjaként az Ady-múzeum megalapozóját, Rozsnyay Kálmán Ady-gyűjteménye megvásárlásának kezdeményezőjét. Már ügyvéd apjának, a váradi szabadelvű párt elnökének, országgyűlési képviselőjének, később ugyancsak főispánjának, idősebb Hlatky Endrének (1851–1916) is dicséretes szerepe volt Ady életében azzal, hogy aláírta a költő váltóit…
A szerkesztő kötelessége a hibás adatok helyesbítése is. A Széll Jenő és társai pörében elítélt társ nevét az iratok hibásan Seres Bélának írták, holott Seres Józsefről (1910–1984) szóltak, szülőfalujának, Kunágotának szociográfusáról, a hatvanas–hetvenes években a Tankönyvkiadó szerkesztőjéről.
Ezek a szeplők csak kevéssé korlátozzák a szép és ötletes kiadvány értékét.
(„És ámulok, hogy elmulok”. József Attila-iratok. Összeállította, bevezette Varga Katalin. Petőfi Irodalmi Múzeum. Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)