Köznapló

Szeptember 4., vasárnap
Huszonegymillió német volt kíváncsi Angela Merkel és Gerhard Schröder vitájára a választás előtt. Aki látta a tévében, döbbenten konstatálta, miről esett szó másfél órán át: kizárólag a pénzről. Nem beszéltek arról, amire a németek tán leginkább lehetnek büszkék: kultúrájukról, nem hallottunk a német népről mint érző, bizakodó vagy csüggedő emberek közösségéről: csak számok, csak tendenciák, csak pénzügyi összevetések – sajnálom azt az országot, amelynek lakóit így semmibe veszik a politikusok. Nem a németek az egyedüliek…

Szeptember 6., kedd
Végre… Végre eszébe jutott valakinek hosszú évtizedek után, profitálni lehet Mahler emlékéből. Mert csúfság volt, hogy épp Magyarország nem törődik azzal, amiről minden jobb zenetörténeti munka oldalakat ír: Mahler 1889 és 1891 közt Budapesten volt első ízben operaigazgató, itt mutatta be első szimfóniáját, sőt híre ment egy remek előadásnak, amiért még a nehezen mozduló Brahms is eljött Pestre, s attól fogva sűrűn emlegette: aki igazi Don Juant akar hallani, annak a Mahler úr pesti előadására kell jegyet váltania. A Művészetek Palotájában ma kiállítás nyílt róla, a fesztiválzenekar kétszer is előadja a második szimfóniát és a Dal a Földről című alkotást, lesz a Bartók rádiónak is több Mahler-műsora, ez fontos, ez európai, ideje volt már.
Ha élne Hrabal, küldenék neki néhány sort Francoise Giroud könyvéből arról, hogyan telt Mahler napja eggyel arrébb, Bécsben. A cseh író szerette zenéjét, olvasás közben biztos föltenne rossz lemezjátszójára egy szimfóniát. A nyolcvanas évek elején kitűnő Mahler-felvételek készültek Prágában Václav Neumannal és a Cseh Filharmonikusokkal, megvettem csaknem mindet, és amikor hallgatom, eszembe jut a könyv, a Zsebcselek, abban olvasható, hogy Kerskóban, a nyaralóban Pepitóval és Puskinával, a két kandúrral hallgatták Mahlert, főleg a hatodik és tizedik szimfóniát… Ő ott, én itt, az ilyen közös zenélés, egy húron pendülés remek mulatság, így lehet legyőzni teret és időt, s mindazt, amit ebben a csüggesztő világban a hatalom a nyakunkba sóz: a növekvő gázárat, a csökkenő tantermeket, az olcsó sikerpropagandát és azt az arrogáns tempót, ami próbálja elhitetni velünk, hogy a politika mindennél fontosabb.
Nagy túróst… Mi Maroson Czinka Pannával, ott, Kerskóban Hrabal mester Pepitóval és Pusinkával Mahlert hallgatunk, és tojunk rátok, urak – sehol se lesztek, amikor mi még harsogtatjuk a szimfóniákat, a másodikat, a hatodikat, bármelyiket. De ígértem valamit, üzenem hát Kerskóba s bárhová: Mahler „hétkor kel, dolgozóasztalához ül, ahol megreggelizik, és háromnegyed 8 körül elindul az Operába. Egy óra körül hazatelefonálnak az irodájából, hogy elindult. Negyedórával később csengőszó jelez odalentről a szakácsnőnek, hogy tálalnia kell a levest, míg ő felmegy a negyedikre. Hazaérve Mahler a lakás összes szobáján végigmegy, becsap maga mögött minden ajtót, a fürdőszobában kezet mos, berobog az ebédlőbe, ahol Alma várja. Rövid szieszta, és Almának – várandós vagy sem – követnie kell őt gyalogsétára vagy a Belvedere parkjába vagy a Ringen egy teljes kerülőre. Olykor veszi a bátorságot, hogy ellene szegüljön. Ötkor tea otthon, aztán visszamegy az Operába, akkor is meghallgat egy részt az előadásból, amikor nem vezényel.
Alma este érte megy. Ha Mahler nem végzett munkájával, az igazgatói páholyba küldi. Vannak előadások, melyeknek soha nem látja a végét, mert Mahler akkor üzen érte, amikor neki tetszik. Gyalog mennek haza, vacsoráznak. Vacsora után néha megkéri Almát, hogy olvasson föl neki.”
Nehéz élet zsenit szolgálni? Nehéz… Ám vegyük figyelembe Mahler tüdőbaját, azt, hogy alig ötvenegy évesen meghalt, hogy felesége ötvenhárom évvel élte túl, igaz, amit Mahlertől elszenvedett, sokszorosan leverte a többi férfin, akiket mellé sodort a bennük keltett már-már őrült vágy: Kokoschka, Gropius, Werfel s a többiek tudnának szenvedéseikről mesélni. Meséltek is… Mind. És egy se hagyta ki történetéből Mahlert…

Szeptember 9., péntek
Az ember ma az erő mámorában él, ennek jegyében hódít, és azt hiszi, bármit birtokba vehet. Aztán megdöbben, ha egy nálánál erősebb hatalom kijózanítja. Ennek igazolására sok mozaikkockát lehet egymás mellé pászítani. A minap egy újat rakhattam a többihez: négy éve dőltek le a New York-i tornyok, most mutatták újra a tévécsatornák a szakállas, ráncos, öreg Szaddám Huszeint. A képekhez csatolt szövegből tudjuk: nemsoká kezdődik a per, melynek végén halálra is ítélhetik Irak tegnapi vezérét. Egy város nevét emlegetik, merénylők ott törtek az életére, és a katonák megtorlásul száznegyven embert mészároltak le. Ez az fő bűn, amiért felelnie kell. Arról a négyezer kurdról, akiket a diktátor az Egyesült Államok áldásával gázosított el, nincs szó; a háborúról, melyet szintén az Egyesült Államok támogatásával vívott Irán ellen évekig, szintén nincs – a hírcsinálók azt hiszik, a világ nagy része mindezt már elfelejtette. Ha meg mégsem, és lesznek, akik emlékezni és emlékeztetni fognak, azokra majd rásütik a bélyeget, hogy terroristákkal szimpatizálnak…
A feledékenység és a ránk zúduló hírek tömege ellen úgy védekezik az ember, hogy felírja, hogy beragasztja, hogy kazettára veszi, hogy naplót vezet, bár ezzel kiteszi magát annak, hogy őt is besorolják a kárhozottak, vagyis a terror ördögei közé. És azokból is nyilván kartotékadat lesz, akik megvetően kezelnek egy olyan államférfit (férfit?), aki birtokán nyaral, és tévén keresztül, fotelból nézi, mint pusztít országa déli részén a hurrikán, elvéve emberek millióinak otthonát és ezreinek életét. A legmagasabb posztot tölti be, de csak napok múlva keveredik elő, nem mer leszállni elnöki helikopterével, hátha szembesülnie kell a szörnyű szenvedéssel, amelynek enyhítése legfontosabb feladata volna. Elég, ha csak felhúzza a gumicsizmát, és szétoszt pár száz élelmiszercsomagot; közben megölel egy síró anyát, néhány riadt gyermeket, akik közül százból kilencvenöt fekete, de könnyük igazgyöngy, és nemigen piszkolták volna be a kék elnöki inget. Aki erre képtelen, egy kecskét se vezessen, nemhogy a világot, hiszen látni valóan gyáva, és mi tudjuk, hogy mindig a gyávaság szülte a legnagyobb bűnöket: Káintól Sztálinig hosszú sora van ennek.
Aligha véletlen, hogy idevágó írást találtam a Nagyvilág egyik számában John Bergertől, ő tán a legszebb szerelmes könyv szerzője (egyszerű a címe: G.). Berger angol, de már évek óta egy franciaországi tanyán él. Van három regénye, egybekötve, trilógiaként csak német nyelven adták ki (Ők fáradoztak érte – ez lehetne a magyar címe), s arra döbbenti rá olvasóit, hogy miként Savoya vidékének hegyi falvaiban, a világon mindenütt pusztul az az utolsó generáció, amely még teljes szolidaritásban élt egymással, összhangban a természettel, s értékrendjét a kőtáblák tízparancsolata szabta meg. Ez az író az alábbiakat hozta tudomásunkra egy évvel azután, hogy „véletlenül” több kameraállásból is megörökítették a repülőgépek toronyba csapódását New Yorkban:
„Néhány szót szeretnék mondani a világban lévő fájdalomról. Soha nem látott mélységű ez a fájdalom. Az éjszakában írok, holott nappal van, 2002. október elejének egyik napja. Az ég kék Párizs fölött, már majdnem egy hete. Minden este egy kicsit hamarabb nyugszik le a nap, minden áldott nap ragyogó szépségével ajándékoz meg minket. Sok ember retteg, az Egyesült Államok katonasága hamarosan »megelőző háborúba« bocsátkozik Irak ellen, hogy hazájuk óriási olajtársaságai rátehessék a kezüket a biztos többletforrásra. Mások azt remélik, hogy a támadás elkerülhető. […]
Az emberek mindenütt, igen eltérő helyzetben, azt kérdik: hol vagyunk? A kérdés nem a földrajzi helyzetre vonatkozik, hanem a történelemre. Mit élünk meg? Hová visznek minket? Mit veszítettünk el? Hogyan folytassuk az életünket, amikor szemlátomást nincsen a jövőről valószerű képünk? Miért vesztettünk el minden perspektívát, ami egy emberöltőt meghalad?
A szakértők, degeszre tömött bankszámlákkal a hátuk mögött, azt válaszolják: globalizáció, posztmodern, a kommunikáció eszközeinek forradalma, gazdasági liberalizmus. E kifejezések megkerülik a kérdést. A »hol vagyunk?« félelmére a szakértők azt dünnyögik: »sehol«.
Nem volna-e jobb észrevenni magunkat, és hangosan, messze szárnyaló hangon kijelenteni, hogy a valaha is létező legzsarnokibb káoszban élünk? E zsarnokság természetét nem könnyű megragadni, mert hatalmának (amely a Pentagon kétszáz legnagyobb multinacionális érdekeltségét szolgálja) szerkezete független, egyszerre diktatórikusan, ám névtelenül, mindenütt jelenvaló, és még sincs központja. E hatalom az offshore zsarnoksága, nemcsak ami a fiskális jogot illeti, hanem mert a saját hatalmán túl eső minden más hatalmat érint. Célja megfosztani helyi jellegétől az egész világot. Ideológiai stratégiája – s emellett Bin Laden elgondolásai tündérmesék –, hogy romba döntsön mindent, ami csak létezik, hogy a saját, virtuális változatába öntse, abba a birodalomba, amely – s ez ennek a zsarnokságnak a credója – a profit kimeríthetetlen forrása lesz. Ez ostobának tűnik, de minden zsarnokság ostoba.”
E zsarnoksággal szembe lehet fordulni. Lehet úgy, mint a partizánok vagy a vietnami dzsungelharcosok, de ki is lehet állni ellene, mint Luther tette, amikor egy szál magában megjelent a birodalmi gyűlés színe előtt Wormsban, és elhárítva a hatalmasságok fenyegetéseit, egyetlen tételét nem vonta vissza. Wartburg várában a legszebb német nyelvre fordította le a Bibliát, és utána követőivel „megforgatta a világot”…
Nincs reménytelen idő, nincs reménytelen helyzet.