Köznapló

Augusztus 25., csütörtök
Szikora Róberttel akkor találkoztam először (és utoljára), amikor hazatért Kubából. Kettesben Laár Andrással horoszkópot gyártottak a lapnál, ahol én is koptattam a küszöböt. Egy nap megszólított, elújságolta, hogy betörtek hozzá, de rögtön látta, hogy a tettes nem olyan, akinek ez a mestersége: valószínűleg ismerte a lakást, és ismerhette őt is, de hogy ki lehet, rejtély volt számára. Úgy vélte, a nyomozást ilyen esetben nem a rendőrségre kell bízni; ők sémákkal dolgoznak, ezért akadnak el gyakran az első buktatónál… Hallott egy vak öregemberről, Kubában él, látja azt is, amit a ragyogó szeműek soha, repülőre ült hát, Havannában megkereste az öreget, aki rávezette, ki lehet a betörő. Az volt. Elgondolkoztatott a történet. Előítéleteim árka fölött keskeny palló, azon billegett a „Ballag a katona”, a horoszkópgyártás tartotta egyensúlyban, ehhez jött a vak ember a világ túlsó felén – úgy láttam, a zenész nagy belső erőket mozgósít, hogy rátaláljon egy útra, mely nem közút, hanem a sajátja, s talán ezért, hogy dalaira attól fogva figyelni kezdtem. Persze az idő kíméletlen, erre-arra csavargatja az ember fejét: egyik élmény követi a másikat, és csak soká dől el, mi hull ki a rostán, és mi az, ami fennmarad. Szikora figurája fennmaradt, és úgy látszik, tesz róla, hogy ezután is méltó legyen a figyelemre. Imádkozni hívott a Mátyás-templomba, hogy gáncsot vessen Marylin Manson koncertjének, amelyet egy napilap színes melléklete így harangozott be: „Budapesten az Antikrisztus”. A lap ma is írt róla: emberei csaknem teljes oldalt szenteltek az amerikainak, egyik a koncertről, másik Szikora miséjéről tudósított. Tőlük tudni, hogy a hatalmas arénában végül is alig háromezer ember gyűlt össze, s a templomi tudósítóra maradt, hogy kihozzon valamit a nagy sajtóelőjátékkal izgalmasra hergelt eseményből, amely Pesten langyos közönybe fúlt. Nem tagadható, a pályatárs nagyon igyekezett, s én végül is értem, hogy úgy látta jónak szorult helyzetében, ha tréfálkozik, amiért egyesek imát mondanak egy lehetséges lelki vész elhárításáért. Ám aki ilyen lelki berendezést birtokol, abból is gúnyt űzne nyilván, aki gazdaként a sok eső ellen vagy betegként a gyógyulásért mond imát. Ez a kolléga ráadásul régóta szenved abban, amit pályakezdőknél még csak-csak elnéz az ember, ám aki meglett férfiként mutáló kamaszok hangján „énekel” – mert mindenáron eredeti és szellemes akar lenni –, ez bizony elég lehangoló. De tegyük hozzá, ehhez Szikora naivsága is kellett. Szándékát tisztelem, magam is vallom, hogy a hit képes hegyeket megmozgatni, ám de ennek a fán – illetve deszkán – ugrándozó jenki majomnak a veszélyét kissé túlbecsülték. Védelemért nem kellett volna okvetlenül isteni beavatkozást kérni. Más kérdés, hogy a cikk szerzője fölényét jelezve azt találta írni, hogy ez a Manson „nagyságrendekkel bonyolultabb személyiség annál, mint aki Szikora valaha lenni akart”. Gusztus kérdése, de nemigen kedvelem a bonyolult személyiségeket, róluk majd mindig kiderül, hogy sokkal inkább zavarosak, mint bonyolultak. Hiszem, hogy a legtöbb, amit elérhetünk, ha sikerül egyszerűvé és világossá válnunk. Hogy minden szándékunk és tettünk arányos legyen a természettel: egyfelől azzal, ami körülvesz, másfelől azzal, ami a sajátunk. Tartogasd az imáid azokra, Robi, akik méltók rá! Mert bármily nemes a szándék, mindig lesben állnak a bonyolultság és a homály bajnokai…

Augusztus 27., szombat
A figura, de mondhatnék jelenséget is, hitvány gúnyában közeledett. Az életkorát nem lehetett megbecsülni, úgy hiszem, túl volt a hatvanon. Vállán zsákfélét cipelt, kezében ócska nejlonszatyrot, a ligeti pad mellé érve lassított, aztán megállt, s előbb a pakkot, majd magát zökkentette le komótosan. Hátradőlt, körülnézett, észrevette a fűben a madarakat, egy rigón el is mosolyodott: fekete gúnyájában szinte mókásan énekel, mint az olyan pap, akinek jó a misebora, és néha elfelejti, hogy nem esküvőre hívták, hanem temetésre. Aztán mozdult: maga mellé rakta a szatyrot, kenyeret pakolt ki, szalonnát, látni lehetett, hogy a bőrét sose vágja le, tehát azzal él, amije van. Nem tékozol, nem szórja szét, amit nehezen szerzett, hol kéregetéssel, hol az ingyenkonyhán, rá senki nem mondhatja, hogy elherdálja, amit az államtól kapott. Mert tulajdonos ő is, joga szerint kinyilváníthatná, hogy „az állam én vagyok”, bár ezt hallva az a sarkosan lépdelő úr, aki öltönyben és aktatáskával kezében közeledik, nagyon megütközne. Mi az, hogy egy hajléktalan az állam része, ő igenis úgy véli, hogy a részesedés feltétele a szorgos munka, a tisztes ambíció és mindaz, amit ezekkel arányban fel tud mutatni valaki. Szólni kéne: hohó, uram, ez fatális tévedés, ön abban az illúzióban ringatja magát, hogy szakmája, szorgalma, cégéhez való ragaszkodása révén épül és gyarapszik az ország – ezt mondják önnek a szónokok is több évtizede, ami, ne kerteljünk: hazugság. Azt ajánlom, nézzen kicsit körül, mink maradt, és mekkora adósságban úszunk. Ha egész nap a lábát lógatja, az ország sokkal jobban jár, hiszen amit az elmúlt tizenöt évben itt elkótyavetyéltek, gazdagítva a messziről jött vagy a helybéli kapitális(ta) társakat, az mind az ön munkájának eredménye. Nem ok nélkül veregetik a vállát: ó, te remek szakember vagy, bízunk benned, és becsülünk… Mézes szavak, ám a méz csak addig van a madzagon, míg ön terhelhető és bírja, mert ha elszakad a madzag, mehet, fel is út, le is út. Nézzen körül, mire jutott az erős, büszke, tehetséges Magyarország az elmúlt száz év alatt. Előbbre van egy lépéssel is? Nem, hátrább… Külső ellenségei az első adandó alkalommal megcsonkították és kifosztották, utána jöttek az idegen zsoldban álló ügynökök, most meg itt vannak az álruhás demokraták, akik vágyakozva gondolnak az egyvéleményűek diktatúrájára, de csak kurta időre, hisz „egy dolog számít csak, kinél van a dohány…” – és az álruhás demokraták sose tudták elviselni, ha másnál van, nem náluk. Rosszul fog esni az igazság, uram, de fontos aktatáskájával a kézben ön igenis őket támogatja: őket és régi vagy új barátaikat, akik biztos helyre dugják a kisíbolt pénzeket. Ennek az áldemokráciának – mely valójában inkább diktatúra – a legfontosabb pillére az ön munkája, és hiába örült, hogy ’90-ben megszabadult tőlük, nem szabadult meg. Van viszont, aki tényleg tesz ellene. Ki? Ez a csavargó a padon, akit ma hajléktalannak neveznek. A kifejezés álság, szemforgatás, de hagyjuk a szavakat, inkább lassítson, és nézze meg jól ezt a szalonnázó Tersánszky-figurát. Tudja, miért képes aláásni, ingataggá tenni ezt a mai status quót? Mert nem fog rajta a hatalom, fütyül a nagy államadósságra, és nem vehető rá arra, amire ön, hogy hű és engedelmes katonája legyen a seregnek. Egyedül a szalonnás ember és sok millió társa mentheti meg a világot a valaha volt legkegyetlenebb diktatúrától, a bankokétól… S tudja, miért? Mert képes ráérősen hátradőlni, és nézni a madarakat, a liget fáinak zöldjét, élvezni a nap melegét, miközben ön lohol, telefonál, időpontot egyeztet, és felvirágoztatja azokat a cégeket, amelyeket holnap vagy holnapután eladnak, ám akkor hamar az utcára kerül ön is, és egy napon itt találja majd magát ezen a padon, és akkor eltűnődhet azon, amit most mondok: az ingyenkonyhák, a hajléktalanszállások meg a szegregáció elleni szónoklatok mind ugyanazt szolgálják: függönyként takarják azt a titkos világot, ahol határoznak az ön kifosztásáról meg azokéról, akik mind úgy hiszik, rájuk nem kerülhet sor. De igen… Jól figyeljen, ezt a mai berendezkedést nem a terroristák fogják elsöpörni az útból, hanem azok, akiket a vastagok ártalmatlan hajléktalanoknak hisznek: a társadalomból kitaszított vagy önként kivonuló csavargók… Az angol világbirodalmat meghátrálásra késztették Indiában az együtt nem működő milliók. Gandhi szelleme közeledik Európa felé. Annak idején mindenki röhögte a kis pipaszárlábú indust, éppúgy, mint hajdan Jézust, Mohamedet vagy nem oly rég a művész Csontváryt. A folytatás ismert.

Szeptember 2., péntek
Szeretem a piktúrát, tán szemem is van ahhoz, hogy észrevegyem, van-e egy festményben erő, szív, tehetség és az a lehetőség, hogy szóba elegyedjek vele. Szécsi Magdáét kivéve még sincs kép a szobában, ahol dolgozom. Van keretben egy Makovecz-rajz a csengeri görög katolikus templomról, Kerekes Gábor fotója egy lépcsőről, mely annak idején első regényem borítójára került, no meg egy részlet Kundera regényéből, a Tréfából, feleségem kézírásával. A szoba falát végül is egy óriásposzter uralja, Kim Ki Duk filmjét hirdette, amelynek címét, bár naponta látom, sose tudom megjegyezni, folyton eltévesztem, hogy jönnek az évszakok: Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz – ez a helyes sorrend és írásmód, és ezt adja holnapután este, szeptember 4-én a televízió. Szeretem a koreai rendező filmjét, de nemigen tudom megmondani, miért. Ahogy azt sem vagyok képes magyarázni, miért veszem le a polcról oly gyakran Kazantzakis könyvét, a Zorbászt, miért keresek elő egy régi fotót Szamarkandból, rajta büszke öregember, egy üzbég ahszakál, háttérben mecsettel… Csak okoskodni lehet arról, miért fontos nekünk egy film, egy vers vagy egy déli sikátor: ha az igazi választ keressük, csak dadogunk, mint mindig, ha titkainkról kérdez valaki, hiszen az mélyen van, egészen mélyen, valószínűleg a szívünkben. Azt még elárulom, amit akkor láttam, amikor a film végén felgyújtották a villanyt: derű volt az arcokon, némelyiken halk mosoly. Akik kettesben voltak, egymásra néztek, egy lánynak könnyes volt a szeme. Örülnék, ha a vasárnap estéjüket megszépítené ez a koreai film…