Lábom az kengyelben

L a p s z é l j e g y z e t e k

Nem szerepel pontos dátum Torma Andrásnak azon levelén, amelyet mostohafiának, Erős Jankónak írt az ajándékba küldött könyv szennylapjára, de két évszám közé biztosan „beszorítható” a szöveg keletkezésének ideje. Mindenképpen a Ki tett czégér pozsonyi megjelenése, 1640 után keletkezett e levél, de még Erős János további feljegyzéseinek ideje, tehát 1664 előtt. A levélre és az 1664-es versekre egyaránt jellemző, hogy rendkívül nehezen értelmezhetők, mert bár igen gondos, szabályos betűkkel, látható igyekezettel rajzolták a szöveg betűit, a nagy munka közepette az ortográfiára már kevés gondot tudtak fordítani a lejegyzők. Ráadásul sokszor következetlen a hangok jelölése, és nagyon gyakori a betűtévesztés is.
A betűk képe a legkevésbé sem hasonlít a XVII. század közepén megszokott bármelyik írásképhez, és leginkább olyan benyomást kelt, mintha a tollforgatásban nem különösebben gyakorlott szerzők magának a könyvnek a nyomtatott betűit akarták volna utánozni. Zavaró tényező azonban, hogy nyilvánvaló: nem tollforgató, az írást épphogy elsajátított emberek készítették a bejegyzéseket, ám járatlanságuk ellenére nagyon tisztán dolgoztak, és tintapaca nemigen nehezíti a szöveg megfejtését.
Nem ritka az olyan XVII. század közepi szöveg, amely nehezen értelmezhető, hiszen e korszakban jelentős változás történt az írásbeliség elterjedtségében, de az iskolázatlan vagy az írás-olvasás tudományát éppen csak elsajátított emberek gyakran cseppentették papírra a tintát, maszatolták el az írást, írtak girbegurba sorokban. E két bejegyzés viszont jól olvasható, tiszta, szabályos, csak épp – különösen Erős János többoldalas, vélhetőleg verses feljegyzése – alig érthető.
Az írás-olvasás tudományát a XVII. század közepén egyáltalán nem volt egyszerű elsajátítani. Pontos adatok nincsenek arra vonatkozóan, hogy a kisebb települések közül hány helyen működhetett iskola, de nagyon valószínű, hogy a plébániai hálózat szövetének felfeslésével egyszerre került veszélybe széles társadalmi rétegek szellemi és lelki ellátottsága. Vas megyében például a század végén csak minden hetedik faluban működött iskola, de az ezekben tevékenykedő iskolamesterek nem minden esetben értettek a betűvetéshez. 1690-ben a tanítók 16 százaléka e megyében csak olvasni tudott! Ilyenkor a tanító szerepe elsősorban az imádságok, templomi énekek, később a katekizmus bemagoltatására szorítkozott. Ma a szakemberek sokszor nehezményezik, hogy a pedagógusi pálya kissé kontraszelektált, de a XVII–XVIII. században sokkal inkább az volt: olykor egy-egy világlátott, de rokkant katona, elcsapott tudálékos cseléd, mesterlegény vállalta a tanítói szerepet. A fizetség csekély volt ugyan, a megélhetés nehéz, de a vándorló koldulásnál mégiscsak könnyebb életet ígért az iskolamesterség. Jelentős változást a reformáció és az ellenreformáció hozott, majd döntő áttörést Mária Terézia oktatást szabályozó rendelete.
Abban tehát semmi meglepő nincs, ha a XVII. század mostoha körülményei közepette valaki úgy sajátította el az írást, hogy tudománya némi kívánnivalót hagyott maga után. Az olvasás bizonyára könynyebben ment Erős Jankónak, s így van rá esély, hogy a mostohaapjától kapott kicsiny, nyolcadrét könyvecskét, Hajnal Mátyás (1578–1644) jezsuita Pozsonyban, név nélkül kiadott munkáját, a Ki tett czégért alaposan áttanulmányozta. Bár a könyv vitairat, tehát teljes megértéséhez nem árt az előzmények ismerete sem, szándéka szerint bemutatja a katolikus tanítást, valamint a vita hevében szándékkal eltorzított protestantizmust is, aminek többnyire őszintén szólva nem sok köze van sem Keresztúri Bíró Pál eredeti művéhez, sem a heidelbergi kátéhoz. A kor hitvitázó irodalmához képest Hajnal Mátyás írását mégis a méltányosabbak közé sorolhatjuk, hiszen leginkább a könyv bevezető és befejező részében él az igazságtalan, személyeskedő lejáratás módszerével. A könyv vége jó példája ennek: „A Katekizmus kívül írt Keresztúri a vallás dolgában vetekedő Kérdéseket is, és azokat Bellarminus ellen valóknak mondja lenni. Melyben úgy jár, mint amaz apró marha, amely látván a nagy tevét, erősen fújja volt fel magát, hogy ő is oly nagynak láttassék, mint a teve. De addig fúvá fel magát, hogy megfakadna, és odalén. Keresztúri is, Bellarminusnak nagyságához képest, csak annyi, mennyi a szúnyog a tevéhez képest. Azért úgy fújja fel magát, hogy meg ne fakadjon…” – oktatja ki kissé pökhendi magabiztossággal Hajnal Mátyás Keresztúrit, a tudós mestert.
Akár olvasta mindezt Erős János, akár nem, a könyvet biztosan forgatta, hiszen a végére kötött három tiszta lapot sikerült gondosan megrajzolt betűivel teleírnia. A fennmaradt szöveg eleje a következő: „… kirget istenedet / Ki teremtet tigedet ne sen vege / Eseket a sok isegeket.” Ez mintha imádság lenne. Bizonyos betűket formai vagy hangzásbeli hasonlóságuk miatt gyakran cserélt össze Erős János. A j és a g, a t és a d egyaránt állhatott egymás helyén, ráadásul a g jelenthet g, gy és ty hangot is. Mindezek fényében a fenti két sor a következőket jelentheti: „Kérjed Istenedet, ki teremtett tégedet, […] vége / ezeket a sok ínségeket.”
Hasonló a lap verzójára írt szöveg, mely így kezdődik: „Agon sabadulast meg / ecer foralast mongunk / Aleluat nekünk vigas / talast az ezerhatsas / ban hatvan negedikben / Ser zin est eg kerbre / keserusigemben / Fik sav az kezem / bem labom az kenger / bem…” Vagyis: „Adjon szabadulást, még egyszer fordulást, mondjunk Alleluját, nekünk vigasztalást, az ezerhatszázban, hatvannegyedikben, szerzém ezt eg kerbe [?] keserűségemben, fék [?] az kezemben, lábom az kengyelben…”
1664-ben még sokat kellett várni Magyarország szabadulására. A biztató téli hadjáratot a nagy felháborodást keltő vasvári béke követte.