Merénylet

K u l t ú r s o k k

Svájc egyik legrégibb hagyományokkal bíró fesztiválját az idén minden jel szerint kénytelenek lesznek törölni a szervezők, mivel a középkort idéző és a svájci nemzeti öntudatot erősíteni hivatott Unspunnenfest megrendezése körül nem várt nehézségek támadtak. A bajok kisebbikét jelentik csak a Svájcot sújtó esőzések és az ennek következtében kialakuló sárlavinák.
A jövő héten esedékes ünnepi játékokról annyit érdemes tudni, hogy a Berni-Alpokban megbújó Unspunnen faluban tartják, korabeli ruhába öltözött férfiak nyolcvankilós követ emelnek fejük fölé, és azt próbálják elhajítani minél messzebbre. A kő, az Unspunnenstein nem egyszerű szikladarab, hanem kultikus tárgy, nemzedékről nemzedékre átadott svájci ereklye, amelyet azonban pár hete elloptak.
A kő helyére a tettesek műanyag másolatot helyeztek, amely a szomszédos, francia nyelvű Jura kanton jelvényét viselte magán. A svájci sajtó közölte is az eset után, hogy francia nyelvű szeparatisták – akik azért küzdenek, hogy a német nyelvű kantonból a véreik által lakott terület Jurához csatoltassék – vállalták magukra a bűntettet, mintha igazi terrorcselekmény történt volna.
Merénylet.
Boldog az az ország, ahol a terrorcselekmények így festenek – mondhatnánk –, hiszen miképpen hasonlítható egy ilyen már-már megmosolyogni való eset mondjuk a baszk szeparatisták akcióihoz? Valóban, nagyon sok különbség van a kettő között, de meglepően sok hasonlóság is.
De ne ragadjunk le az Alpok szakadárjainál, lépjünk tovább egy szinttel. Ha azt gondolnánk, a juraiak közül mindenki elégedett, akkor is tévedünk. Nem arról van szó, hogy ők meg Franciaországhoz szeretnének inkább tartozni. Nem. A Mouvament Arpitania, vagyis az arpitaniai mozgalom a helyi franco-provence-i nyelvet beszélők számára álmodott új hazát, amely magában foglalná a svájci francia területek mellett az olaszországi Aosta-völgyet és a Franciaországhoz tartozó Savoyát is.
Nem mondhatnánk, hogy igazi tömegmozgalomról lenne szó (ahogy gyaníthatóan a követ ellopó szakadároknak sincs erős bázisuk Svájcban), hiszen sokak szerint az említett területen használt franco-provence-i (nem összekeverendő a Provence-ban beszélt nyelvjárással) csupán a francia egyik dialektusa, nem pedig külön nyelv, Arpitania pedig a térképen sosem létezett, tehát csupán nyelvi, nem pedig politikai entitás.
Ám a jelenség maga túlmutat néhány értelmiségi mozgolódásán. Mi, magyarok, akik meg vagyunk arról győződve, hogy az etnikai konfliktusok csupán Európának ennek a felén meghatározók, és csupán maradiságunk bizonyítékát látjuk ebben, megfeledkezünk a kontinens nyugati felének rögvalóságáról. Ott ugyanis valóságos reneszánszukat élik az efféle, gyakran igen különösnek ható szakadár mozgalmak.
Ennek több oka van. Léteznek erősen gazdasági-politikai okokból, a nemzeti-etnikai kártyát csupán ürügyként használó fellángolások, mint az észak-olaszországi Padaniát megálmodók esetében, akiknek valószínűleg csupán az olasz adóbevételek újraelosztása miatt gyűlt meg a bajuk a központi kormányzattal, de a korzikai, baszkföldi és katalán mozgalmak például mindenki számára közismertek. És bár a bretagne-i nyelvet – nem utolsósorban a sikeres francia beolvasztó nyelvpolitika miatt – ma már kevesen beszélik, érdemes annyit megjegyezni, hogy míg pár évtizede csupán néhány száz bretagne-i kelta dudásról tudtak a térségben, az efféle zenészek száma mára meghaladja az ötezret, ami jó fokmérője annak, hogy a bretagne-i nemzeti tudat is miképp erősödött meg az utóbbi időben.
Az igaz, hogy különféle lehet az indítéka e mozgalmaknak, egyvalami viszont nagyon is közös bennük: mindegyik valamiféleképpen a nagyobb központoktól való elszakadást vagy e kötelékek lazítását tűzi ki célul maga elé.
Hogy miért erősödtek fel ezek a hangok az utóbbi húsz-harminc esztendőben, annak viszont nem annyira regionális, mint inkább globális okai vannak. A globalizáció, bár elvont fogalom, a munkahelyek, üzletek, a média és a szórakoztatóipar és az általuk sugallt életstílus uniformizálásával nagyon is érezhető jelenség. Természetes ellenhatás tehát a naggyal, az egésszel szemben a részek identitásának erősödése, és nem csupán földrajzi értelemben. Hiszen ha még tovább lépünk egy szinttel, látjuk, a párizsiak, a messzi központban lakók sem igazán boldogok: a francia akadémia szigorú nyelvtörvényben próbálja megakadályozni a globális nyelvnek tartott angol térnyerését, a multikulturális, életidegennek tartott káoszból pedig egyre több városi menekül el, és fedezi fel a régiók korábban elhanyagolt örökségét.
Különös módon e regionalizmus erősödését a franciák fölött álló egység, az Európai Unió is támogatja, egyes magyarázatok szerint éppen azért, hogy a nemzeti kormányokat ekképp gyengítse: Brüsszel olyan Európát látna szívesen, ahol nem inkább erős országokkal, hanem az efféle kicsiny, nagyobb önállóságot kapott régiókkal kellene csatát vívnia, és ha ezeket a vidékeket nyelvileg és kulturálisan is izolálni lehet, annál jobb.
Ékes bizonyítéka ennek Katalónia esete, amelynek lakói az újonnan megtalált európaiságban találtak menedéket, és emlékezetes az az 1992-ben, még a barcelonai olimpiai játékok alkalmával indított reklámhadjárat, amely Katalóniát Európa, nem pedig Spanyolország részeként tünteti fel.
Tegyük mindehhez hozzá, hogy eközben a párizsi politika is nagyot változott: nem látván fenyegetést az apró helyi kultúrák megerősödésében, immár maga is támogatja a kisebb nyelvek és nyelvjárások megerősítését, ekképp biztosítva, hogy magát „multikulturálisként” és továbbra is modern nemzetként jeleníthesse meg a világpolitika színpadán, miközben az igazán eltérő etnikai és kulturális hatásokkal szemben épp ellensúlyt képez a regionalizmus erősítésével.
Hogy miért fontos ez nekünk, magyaroknak? Talán azért, mert a székelyföldi, vajdasági, esetleg felvidéki autonómia kérdésében így szerencsésen találkozhat a nemzetállamokat gyengíteni óhajtó brüsszeli akarat, a központoktól való távolságtartást szorgalmazó regionális óhaj és a magyar nemzeti érdek. Ilyen kedvező csillagállást pedig bűn lenne nem előnyünkre fordítani.