Nemzetgondozók

K ö n y v e s h á z

„Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozásának” programját dolgozta ki a magyar kormányzat – több mint egy évszázada, a dualizmus korában. A XIX. század végén ugyanis százezrek hagyták el hazánkat, hogy a gazdasági nehézségek elől menekülve más országban keressenek boldogulást. A déli megyék agráriumból élő lakossága számára azonban nem az Újvilág jelentette az első számú célt, hanem a „társországok” egyike, Szlavónia. A horvát asszimilációs törekvések eredményei (például Strossmayer püspök egyház-politikai intézkedései) ellenére a bevándorlásnak köszönhetően növekedett a magyarság létszáma a délszláv területeken. A kivándoroltak segítségkérései hatására a nemzetgondozás programjának részeként Tisza István kormánya 1904-ben elindította a „szlavóniai akciót”, amelynek egyik célja a délszláv szeparatizmus elleni fellépés volt.
A szlavóniai akció elvi alapjait Klebelsberg Kunó későbbi kultuszminiszter fogalmazta meg. A tervezetben nagy súlyt helyeztek az asszimiláció megfékezésére, továbbá az anyanyelvi iskoláztatás és a hitélet megszervezésének gondolatára. Helyet kapott az a kevés realitással bíró elképzelés is, hogy további bevándorlással és telepítéssel a magyar szórványok szigetekké, azok pedig tömbökké alakíthatók. Bár a program a „társországi” szokások tiszteletére és a horvátországi viszonyok figyelembevételére szólította fel az akcióban részt vevőket, a horvátok mégis határozott ellenszenvvel fogadták a magyar kormány programját. Az akció részeként Széchenyi Béla vezetésével és befolyásos magyar politikai vezetők támogatásával létrejött a Julián Egyesület, amely magyar költségvetési forrásokból önvédelmi jellegű kulturális missziót látott el a déli területeken. A horvát intézkedések és a nacionalizmus erősödése ellenére is elért sikerek az első világháború kitörésének és a Monarchia felbomlásának következtében nem teljesedhettek ki; a néhány évvel ezelőtt lezajlott jugoszláv polgárháború pedig a magyarság megmaradt szigeteit is elpusztította.
Az Idegenben című, több mint egy évtizedes kutatómunka eredményét közreadó tanulmánykötet a horvátországi magyar kisebbségért indított kormányakció mellett bemutatja a délszláv és a román régió magyarságát érintő, a XX. század elejére kialakult kisebbségvédelmi, vallási, kulturális és gazdasági, azaz sorsproblémákat. Makkai Béla munkái túlmutatnak a tudományos kereteken, hiszen „a feltárt forrásanyag reményeink szerint erős impulzust adhat a kisebbségi magyarság önazonosság-tudatának továbbépüléséhez”, ezen túlmenően pedig „gazdagítja ön- és szomszédságismeretünket”. A szerző úgy véli, hogy a tanulmányok a jelenkor kisebbségpolitikusai és döntéshozói számára is sok tanulsággal szolgálnak. Sőt fölmerül a kérdés, hogy térségünkben hogyan változtak az elmúlt évszázadban a kisebbségi lét feltételei, „s mekkora a mindenkori magyar kormányzat elszántsága és lehetősége, hogy az eljelentéktelenedő határok felett átívelő nemzetegyesítés programját – a dualizmus kori »nemzetgondozás« tapasztalatait is hasznosítva – valóra váltsa”. Ez utóbbi kérdés a tavaly decemberi népszavazáson tanúsított és azóta is megnyilvánuló kormányzati magatartás miatt napjainkban egyre hangsúlyosabbá válik.
A magyar–magyar (határon belül és kívül élő magyarok közötti) kapcsolatokról, amelyek akár az Árpád-korig visszavezethetők, eddig kevés tudományos jellegű tanulmány született. Makkai Béla történész azonban a Balkán régiójára vetítve éppen ebben a tárgykörben folytat szinte egyedülálló kutatási tevékenységet.
(Makkai Béla: Idegenben. Tanulmányok a magyar–magyar kapcsolatok korai történetéből. Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)