Egyre több olyan hangot hallani a mélyen vallásos Délen, hogy a hurrikán Isten büntetése volt. A Katrina ugyanis pontosan a Mexikói-öböl szerencsebarlangokról elhíresült részén lépett partra, elpusztítva Gulfport és Biloxi városok összes kaszinóját. A játéktermeket ugyanis a legértékesebb telkekre, közvetlenül a víz mellé építették fel, így ezeket érték elsőként a hullámok. A part menti városok megmaradt utcáit járva szembetűnően sok zálogházra és bizományi üzletre találunk: a pénzüket vesztő játékosok ezekben jutottak némi készpénzhez a következő fizetésig, vagy éppen itt szereztek egy utolsó esélyt arra, hogy megint megkísértsék Fortunát. A hét végén a Mississippi állambeli kaszinóüzemeltetők szövetsége már azt ígérte, hogy legkésőbb kilenc hónap múlva újraindítják a játéktermeket. „Természetesen nem a profit a célunk – nyilatkozta a Sun Heraldnak Beverly Martin igazgató –, hanem az, hogy munkát adjunk annak a tizenhétezer embernek, aki a katasztrófa után állás nélkül maradt.” Sokan azonban úgy gondolják, nem kellene tovább kísérteni a sorsot, és más jellegű attrakciókkal kellene idecsalogatni a turistákat, munkát adva az embereknek.
A part menti városokban különben este nyolctól kijárási tilalom van, s ezt keményen be is tartja a rendőrség és a Nemzeti Gárda. Napközben sincs nagyon mit csinálni – a bankautomaták nem működnek, így készpénzhez jutni lehetetlen, a bevásárlóközpontok zöme zárva van. Amelyiket kinyitják, abban meglepett arcú amerikai vásárlók kószálnak az üres polcok között – láthatóan életükben először szembesülnek azzal a helyzettel, hogy nincs áru, és nem tudnak mit kezdeni az élménnyel. Hűtést igénylő terméket egyáltalán nem kapni (a megnyitott boltokban egyelőre még saját generátorról megy az áram, és nem tudják a nagy teljesítményű hűtőpultokat üzemeltetni), az utánpótlás is akadozik, ezért többnyire csak konzervet és tartós élelmet lehet vásárolni ott, ahol még nem vásároltak fel mindent. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat nyolctagú csapata keményen végigdolgozta a hétvégét. – Nem idegen tőlünk a favágás, nekem különben is papírom van róla, hogy kezelhetem a láncfűrészt – nyilatkozta lapunknak Papp István, aki civilben a nyíregyházi kórház osztályvezető főorvosa. Az ő feladata vigyázni a csapat egészségére, de keményen kiveszi a részét a munkából is – közösségi épületeket, családi házakat szabadítottak ki a rájuk dőlt fák alól. Az orvos szabadidejében a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesületben is dolgozik – ők otthon is vállalnak hasonló munkákat, hogy az így szerzett jövedelemből a civil szervezetet fenntarthassák. Amerikába természetesen ingyen jött, az idén ez a második (tavasszal járt az indonéziai földrengésnél is), összességében pedig a hatodik nemzetközi bevetése.
Szombat reggel az amerikai Vöröskereszt egyik embere a magyarok segítségét kérte, hogy az egyik csatornánál a partra vetett hajók legénységének élelmet és higiéniai szereket szállítsanak. A helyszínen derült ki, hogy tulajdonképpen vietnami halászok szorultak segítségre – a félig-meddig illegálisan Amerikában tartózkodó emberek a katasztrófa után még orvoshoz sem mertek elmenni, mert attól tartottak, hogy azért is fizetni kell. Amikor megérkezett az élelmet szállító kamion a partra, hiába szólongattuk az embereket, senki nem bújt elő az alaposan összetört, a parton veszteglő hajókból. Némi idő múlva előkerült a halászok szószólója, egy angolul is jól beszélő fiatalember, és az ő hangjára már elő mertek jönni a segítségre szorulók. Folyamatosan hajlongva és hálálkodva köszönték meg a nekik adott almát, tartós élelmet és tisztálkodószereket, miközben elmondták, hogy a FEMA, vagyis a katasztrófaelhárító szervezet rajtuk nem segít, mert nem amerikai állampolgárok. – Nem tudjuk, mi lesz velünk – mondják –, mert hazamenni sem tudunk, amíg a leomlott hidak romjaitól meg nem tisztítják a csatornát.
Az ebédszünetben Gulfport városban akkora volt az igény a meleg ételre az Észak-karolinai Baptista Szövetség által üzemeltetett melegkonyhán, hogy százméteres kocsisor torlódott fel, így a magyaroknak is be kellett állniuk az ételosztók közé. Egyikük a forgalmat irányította, többen pedig a műanyag csomagolású ételadagokkal rohangáltak az autók között a harminchat fokos melegben – a megsegítettek pedig nagyot néztek a Hungary feliratú pólók láttán. Azon a napon több mint tízezer adag ingyenétel fogyott el – az infrastruktúrát és az önkénteseket az északi baptisták biztosítják, az alapanyagok árát pedig a Vöröskereszt fizeti.
Az ebédszünet után fiatal férfi jött be a táborba segítséget kérve: New Orleans határában élő édesapját akarta meglátogatni a húga, de a félig összeomlott házba nem tudott bemenni, és a környéken erős dögszagot érzett. A tábor parancsnoka a magyarokat bízta meg a feladattal, így a férfi vezetésével elindultunk felderíteni a helyet. New Orleans előtt rendőr állította meg az autókat – az egyenruhának köszönhetően továbbmehettünk volna ugyan, de a város nyugati felébe nem tudtunk volna eljutni a víz és az összeomlott hidak miatt. A rendőr kerülőt javasolt, így az ötvenöt mérföldes útból százötven mérföldes lett, amíg a Pontchartrain-tavat megkerültük. Különben ennek a tónak a vize öntötte el a várost az átszakadt gátakon. Nyugatról több mérföldön át cölöpökre épített autópályán lehet megközelíteni a várost, kísérteties élmény a tökéletesen üres sztrádán autózni úgy, hogy nagy ritkán villogó rendőrautók és mentők húznak el mellettünk. Beérünk a településre, amely valódi szellemváros lett – senki nincs az utakon, csak néha látni egy-két katonai kamiont vagy az elektromos hálózat javításán dolgozó autót. Nincs időnk bámészkodni és megnézni az elárasztott belvárost, a kijárási tilalom miatt szorít az idő, ezért azonnal kimegyünk a férfi apjának a házához. A város szélén lévő, eléggé nyomorúságos viskóra rádőlt egy fa, de az ajtó nyitva van, és tényleg meglehetősen erős dögszag terjeng. A magyarok beöltöznek, a férfival együtt bemennek a házba, ahol nem találnak holttestet. Láthatóan az utolsó pillanatban próbált menekülni a nyolcvanesztendős ember: az asztalán ott az autó kulcsa, a falon a fegyverei, de még a pénztárcáját és a cipőjét is megtaláljuk. A házba bejárt a víz, de nem ért a plafonig. Mivel a viskó a Mississippi árterületén van, a magyarok átkutatják a ház körüli rekettyést is, de holttestre nem, csak foszladozó állattetemre bukkannak. A keresett férfi fia – akinek gulfporti házát is romba döntötte a hurrikán, valamint munkahelye, az egyik kaszinó is tönkrement – reménykedni kezd, hátha él az apja, és valamelyik vöröskeresztes óvóhelyen várja a helyzet rendeződését. Igaz, korábban érdeklődött a szervezetnél, de sem az azonosított holtak, sem a regisztrált menekültek között nem találták meg a nevét.
Facebook
Facebook, Apple, Amazone – elhagyhatják Európát Brüsszel miatt?
