Lehetséges, hogy a kortárs magyar művészet háza táján minden a legnagyobb rendben van? – a kérdést Butak András grafikusművésznek tettük föl, aki éppen egy évtizeddel ezelőtt egyike volt azoknak, akik a művészeti intézményrendszer átalakítását elindították, s aki ma a mintegy kétezer művészt tömörítő Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetsége, s egyben a szövetség tagjaként működő Magyar Grafikusművészek Társasága elnöke.
– Nem egészen. A Magyar Közlönyben 2004 decemberében megjelent, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) 2005-ben 610 millió forintot fordít civil szervezetek támogatására. Minden elképzelést fölülmúlt ez az öszszeg, gyanús volt a dolog, ezért azonnal írtunk a minisztérium illetékes főosztályának, hogyan is kell értelmezni az adatot. A mai napig nem kaptunk választ a levélre, mindenesetre ez a hír volt az első jel, hogy jó lesz vigyázni, itt illuzorikusan nagy öszszegekről van szó, amelyek alkalmasak rövid távon politikai tőke kovácsolásához, valójában azonban nagyon is kevés a pénz. Szövetségünk ezért azonnal figyelmeztette tagszervezeteit, hogy ajánlatos takarékoskodni, akár programokról való lemondás árán is. És valóban, az NKÖM a hét művészeti területet képviselő 93 egyesületnek nem hatszáz, hanem 147 millió forintot adott működési támogatásra – de ennyit is csak papíron, mert a pénz többnyire máig nem érkezett meg. Pedig nem több ez az összeg, mint a minisztériumi dolgozók egy hónapi fizetése. Ahogyan a dolgozóinak ki is fizette a pénzt a minisztérium, ugyanúgy törvény kötelezi rá, hogy időben utalja át a művészeti szervezetek még oly „kis összeget” jelentő működési támogatását is.
– Annyira életbe vágó az önök számára ez a nagyságrendjét tekintve valóban nem nagy összeg?
– Ez is hozzásegítheti az egyesületeket ahhoz, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogramnál (NKA) pályázott összeggel megvalósítani kívánt programok szervezésébe belekezdjenek. Sajnáljuk, hogy az állam kettős mércével mér: miközben bennünket a törvény teljes betartására kötelez – helyesen, maga komoly törvénysértéseket követ el.
– A Nemzeti Kulturális Alapprogram és a kortárs magyar művészet viszonyát nem felhőzik hasonló gondok?
– Ha nem felhőznék, az NKÖM-mel kapcsolatban akkor is szóvá kellene tenni a visszásságokat. De nagyon is felhőzik. Sőt az NKA-nál tizenegy év óta, amióta a pályázati rendszer létezik, az idei a leglehetetlenebb év. Azok jártak jól, akik egyáltalán nem pályáztak, azok nem idegeskedtek, nem őszültek, nem kopaszodtak bele a problémákba. Az NKA vezetőitől azt a tájékoztatást kaptuk nemrégiben: „Egyes esetekben lesz csak kifizetés az alapprogramban.” És valóban! Noha június óta ismert a nyertesek névsora, nem hogy a pénzt nem kapta meg senki egy-két kivételtől eltekintve, de még a szerződést sem kötötték meg velük. A Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetsége, amely több mint harminc tagszervezeten keresztül mintegy kétezer művészt képvisel, abba a helyzetbe kerülhet, hogy például nem tud részt venni október elején az Európai Művészek Tanácsa tallinni kongresszusán. A korábbi években igen aktív szerepet játszottunk e szervezetben, sőt 2001-ben Visegrádon mi rendeztük meg a kongresszust, távolmaradásunk most nyilván óriási döbbenetet kelt majd a külföldi kollégák körében.
– Mekkora összeggel tartozik a művészeknek az NKA?
– A képzőművészeti kollégium 254 pályázatra 96,55 millió forintot ítélt meg, az iparművészeti kollégium 191 pályázatra 139 milliót. Ez az összeg kevesebb egyébként, mint egy nagyon átlagos, nagyon olcsó magyar film költségvetése, annyi, mint egy komolyabb budai ingatlan ára, vagy éppen egyetlen értékesebb festményé egy nagy műtárgyaukción. Noha a pályázó intézmények, egyesületek, művészcsoportok, alkotók a kortárs magyar művészet egészen széles spektrumát képviselik, ilyen „olcsójánosként” bánik velük az NKA. Noha az év háromnegyedénél vagyunk, s a támogatott programok jó részét már le kellett bonyolítani, ebből a pénzből sem láttunk semmit.
– Van is pénz, meg nincs is, hiszen tavaly, amikor már világosan lehetett látni, hogy itt nagy anyagi problémák lesznek, új ideiglenes digitális művészeti szakkollégiumot hoztak létre, amely idén májusban oda is ítélt 147 millió forintot 38 pályázatra…
– Ez a másik furcsaság, hiszen itt nagyságrendekkel többet kaptak a szakma számára ismeretlen vállalkozások is, mint például egy-egy művésztársaság nagy csoportos kiállítása. Számos pályázó tízmillió forintot kapott digitalizálásra azzal, hogy augusztus 30-ig el kell készülnie a műnek. Ezek szerint ezeket a pénzeket kifizették? Nem irigykedünk az ügyesen digitalizáló kollégákra, de talán vitatható az arányérzék, amely ennek az ideiglenes kuratóriumnak a döntéseiben megnyilvánult.
– Hogyan lehet majd elosztani például a pénzt egy olyan szakkollégiumban, amelybe beleolvasztanák a mostani irodalmi, zenei, képző-, iparművészeti, fotós, filmes és több más szakkollégiumot? Ki, mit, mivel, milyen alapon hasonlíthat öszsze, bírálhat el, támogathat?
– A Nemzeti Kulturális Alapprogram kikérte néhány szervezet véleményét a lehetséges változásokról. Az első változatban azt írták, a mostani 16-ról 8-ra csökkentenék a kollégiumok számát, most 12-13-at rebesgetnek, de biztosat már senki nem mond, s főként nem ír le. Egyszerűen értelmezhetetlenek a számunkra az elképzelések, nem csak az, hogy hogyan lehet összevonni a különböző művészeti ágak képviselőit, de az is például, hogy melyik az az „innovatív” művészet, amely viszont külön kollégiumot kapna, hiszen minden műalkotás, amely méltó erre az elnevezésre, innovatív kell hogy legyen. Megírtuk: nem a kollégiumi rendszerrel van a baj, hanem a lebonyolítás bürokratizmusával, az önkényes döntésekkel. Az NKA vezetőinek szellemiségét jól jellemzi, hogy a nyilvános pályázaton elfogadott NKA-emblémát mostanában a legszubjektívebb ízlések szerint cserélgetik.
– A kortárs művészeti szervezetek, egyesületek, szövetségek miért nem lépnek közösen a széles nyilvánosság elé a problémáikkal?
– Az emberek nem nagyon hajlanak erre, akkora az elkeseredettség. A szervezetek vezetői pedig olykor maguk finanszíroznak meg bizonyos ügyeket. Sokan azt mondják, nekünk nincsenek traktoraink, csak ecsetünk, rajzceruzánk, azok pedig nem veszélyes fegyverek. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete elnöke két éve forró őszt ígért, ha az egyesület nem kapja meg az áhított köztestület besorolást. Nem kapta meg. És nem lett forró ősz. Engem a kollégáim bizalma segít abban, hogy a dolgok pozitív megoldásában reménykedve vigyem az ügyeket. De valóban, lehet, hogy az lenne a jó megoldás, ha a képző- és iparművészek szakszervezete ülősztrájkot szervezne valahol a belvárosban, ahogyan azt néhány évtizede megtették a holland művészek.
– Lehet, hogy azért nem hajlanak a művészek a közös nyilvános fellépésre, mert titokban sokan abban reménykednek, hogy részesülnek majd abból az 1,8 milliárd forintból, amelyet néhány év alatt a felsőoktatási beruházások részeként fordítanak műalkotások vásárlására Magyar Bálint ígérete szerint. Márpedig a „rossz fiúkat” aligha jutalmazzák azzal, hogy vásárolnak tőlük…
– Valóban hatalmas, az eddig említetteknél nagyságrenddel nagyobb összegeket áramoltat a kortárs magyar művészetbe, pontosabban azoknak a zsebébe, akiktől művet vásárol az oktatási miniszter által kinevezett zsűri – néhány múzeumi szakember, akik még akkor is csak egyetlen szempontot képviselhetnének az elbírálásban, ha szakmailag, erkölcsileg tökéletesen végeznék a munkájukat. Úgy vélem, nem egy szűk irányzatot képviselő, muzeológiai szempontok alapján válogatott művet kellene megmutatni a fiataloknak, hanem az értékes kortárs magyar művészet sokszínűségét. Igaz, nincs olyan galériahálózat Magyarországon, amelyen keresztül egy ilyen nagy volumenű vásárlást átláthatóan, zökkenőmentesen le lehetne bonyolítani, de vannak komoly országos kiállítások, amelyeket a szakma, a több ezer magyar kortárs művész létrehozott. Valójában tehát a szakmát kellene bevonni a válogatásba, vásárlásba, hogy a merítés megfelelően széles körű, a kortárs magyar művészet ily módon való támogatása igazságos legyen. De nem hogy nem vontak bele bennünket ebbe a munkába, de még csak a véleményünket sem kérték ki arról, hogy mi hogyan képzeljük el azokat a döntéseket, amelyekben nem másról – kifejezetten rólunk, s persze a döntéseken keresztül a jövő generációinak művészeti neveléséről, ízlésformálásáról van szó.
szuverenitás
A szuverenitás nem önámítás, hanem drága kincs
