Politikai harc térdig érő vízben

A Mexikói-öböl katasztrófasújtott partvidékéről, a dzsessz víz alatt álló fővárosából érkező képekkel nehéz összeegyeztetni az erőszakról és fosztogatásokról szóló híreket. Nem véletlen, hogy az amerikai belpolitika a természeti csapásban újabb témára lelt, s a tekintélyét vesztett George W. Bush elnök eddigi hibáit ebben az új kontextusban ismét a fejére olvassák.

A világpolitikában nagyhatalomként fellépő, külföldön katonai erővel érdeküket érvényesítő nyugati demokratikus országok ugyanúgy, ha nem jobban, ki vannak szolgáltatva a természet erőinek és a katasztrófák társadalmi következményeinek, mint „jelentéktelen” vagy szegényebb társaik – elemzők alighanem ezt a következtetést is levonhatják majd mindabból, ami a világ szeme láttára a hurrikán elvonultát követően New Orleansban történik. A másik valószínűleg helyes következtetés, hogy a magas fokon individualizált, a kapitalista fejlődés élmezőnyében lévő, kitűnő infrastrukturális viszonyok között élő társadalmak rendje, így az Egyesült Államoké fokozottan sebezhető a váratlan események bekövetkeztétől, s erre a mostani természeti csapás éppúgy jó példa, mint a 2001. szeptember 11-i merényletek.
A számos szélsőséges környezeti körülménnyel „megáldott” Egyesült Államok rutinszerűen birkózik meg a természeti katasztrófákkal, kiterjedt vészhelyzeti rendszere sok mindenre fel van készülve, de a Katrina éppen akkor csapott le a „szabadok földjére” és a „bátrak hazájára”, amikor az nem a legjobb állapotban volt, s ezt a népszerűsége mélypontján lévő elnök elleni politikai támadások kiújulása is jelzi. Nem véletlen, hogy New Orleans (Louisiana, Mississippi, Alabama államok) pusztulásáról, a káoszról és erőszakról szóló hírekhez gyakran társítják az iraki vállalkozás kudarcát, a terrorizmus elleni védekezés miatt átszabott belbiztonsági rendszer hiányosságait, az óriási méreteket öltő költségvetési hiányról és az egekbe szökő olajárakról nem is beszélve. George W. Bush hiába nevezte az „Egyesült Államok története legborzasztóbb természeti katasztrófájának” a déli államokban történteket, ellenzékének kitűnő eszközök állnak a rendelkezésére, hogy a csapás kapcsán mással is megvádolják. A hurrikánnal közvetlen kapcsolatba lehet hozni a globális éghajlatváltozás kérdését, amelynek rendezése érdekében az elnök nemcsak hogy nem tett semmit, hanem elutasította a kiotói protokoll aláírását is. Az elmaradt megelőző munkálatok (gátak karbantartása, megerősítése) a demokraták szerint az iraki háború miatt lesoványodott büdzsé rovására írandóak. Számukra az is kézenfekvő, hogy a mentési munkálatokban mozgósítható nemzeti gárdisták száma azért alacsony, mert ahelyett, hogy Louisianában állnának a gáton, messze hazájuktól, a Közel-Keleten kell demokratizálniuk egy idegen országot. Miközben ezrek sorsáról nincs hír, tízezrek vesztették el mindenüket; a tavalyi elnökválasztás során ádázzá vált belpolitikai küzdelem és éles megosztottság mintha Katrina pusztításával újabb terepet kapott volna.
Az elnök elleni vádpontok helytállóságáról megoszlanak a vélemények, mindazonáltal a tragédiát kísérő társadalmi jelenségek aggasztó voltáról kevés szó esik. Annak ellenére így van ez, hogy míg az Egyesült Államok számára korábban a jelenlegivel összemérhető volumenű újjáépítési és rendteremtési feladatok megoldhatónak bizonyultak, nincs adat a rendszer teljesítményét egészében befolyásoló szociális változások hosszú távú hatásairól. Sokak szerint ahhoz nem férhet kétség, hogy a hurrikán által játékszerként összemorzsolt hidakat könnyedén helyreállítja Amerika, de kérdéses, hogy a gyengélkedő társadalmi szolidaritást, amelyet most New Orleans lakói a saját bőrükön tapasztalhatnak, nem sínyli-e majd meg valamikor a jövőben.