Tízezer li boldogság

Ha valaki megérkezik vonattal Birobidzsánba, az első pillanatban megtudja, hogy miről is híres ez a város. A település nevét héberül is kiírták a cirill betűk mellett, az állomás előtti szökőkutat pedig hatalmas, aranyszínű menóra díszíti. Tőle jobbra jókora rézszobor, amely egy vándorló zsidó családot ábrázol – a település lakói pár éve kapták ajándékba egy kínai testvérvárostól. A város központjában a gigantikus művelődési ház előtti szoborcsoport központi alakja pedig egy chagalli figura, a háztetőn hegedülő muzsikus – igaz, a vonója időközben eltűnt.
Mivel késő délután érkezünk, már nem lehet senkit sem találni a hivatalokban. Kimegyünk megkeresni a zsidó temetőt, de helyette egy fura helyet találunk: vörös csillaggal díszített sírok, rozsdásodó vasobeliszkek és néha egy-egy héber feliratú fekete márványlap. Ámulatunkra hamar jön a magyarázat egy temetőbe érkező család részéről: itt nem volt elkülönülés, ez egy internacionalista város, ne csodálkozzunk.
Másnap reggel Anatolij Rabinovics, a Zsidó Autonóm Kerület vezetőjének szóvivője fogad, aki elmondja, hogy a húszas évek előtt kevesen laktak ezen a tájon, a területre nem volt szükség. A forradalom után azonban politikailag felértékelődött a régió (meg kellett erősíteni a határokat) és Sztálin meg akarta oldani a „zsidókérdést” is, ugyanis ez volt az egyetlen kisebbség, melynek nem volt a Szovjetunióban saját területe. Sőt a cári időkben a zsidók nem lakhattak városokban és nem utazhattak szabadon sem. Négy helyen jelöltek ki számukra területet, autonómiát ígérve nekik: a Krímben, Ukrajna és Fehéroroszország területén, valamint itt. A döntés 1924-ben született meg, és kevesebb mint egy év múlva megérkeztek az első zsidók. Önként jöttek, fellelkesülve a programot támogató hivatalos propagandától – a szegény orosz vidékek lakói mellett még Argentínából, Amerikából és (Hitler elől menekülve) több európai országból, köztük Magyarországról is érkeztek, hogy létrehozzák a világ első zsidó államát a sztálini rendszer keretein belül.
Csalódniuk kellett, mert az ígértekkel ellentétben itt senki és semmi sem várta őket. Megállt a vonat a tajgában, a semmi közepén, és a leszállók döbbenten tapasztalták, hogy nincs város, fogadóbizottság, de még egy árva épület sem, csak végtelen mocsarak, erdők és sztyepp. A betelepülés mindezek ellenére folytatódott, az emberek örültek, hogy földműveléssel foglalkozhatnak (ezt is tilos volt nekik a cári időkben), így 1934-ben nemzetiségi területté nyilvánították Birobidzsánt és környékét.
Az ide érkezőknek szerencséjük volt azzal, hogy a Kína felől érkező meleg áramlatok miatt Szibéria ezen része jóval melegebb, mint a többi vidék. Télen a hőmérséklet nem megy mínusz húsz fok alá, nyáron pedig elegendő a csapadék, ennek megfelelően jóval dúsabb a növényzet és változatosabb az állatvilág is. A feltört, mocsártól visszahódított területek sok embert tudtak eltartani, a környező erdők fáiból pedig hamar felépült a város. Az aranykor a harmincas évek közepén szakadt meg, amikor a bolsevik rendszer kezdte megmutatni igazi arcát. A retorziók nem voltak kimondottan zsidóellenesek, csak a másutt is használatos eszközöket vezették be: elkezdték keresni a nép ellenségeit, és ezeket általában az értelmiségiek köreiben találták meg. A zsidók mellett a kozákok is sokat szenvedtek itt, a koncepciós perek során gyakorlatilag kiirtották a teljes elitjüket. 1949-ben aztán bezárták a zsidó színházat, és elkezdődött az Izraelbe való kivándorlás, amely a mai napig tart. Igaz, a rendszerváltás óta a maradók nem húzzák ki a távozók nevét a telefonkönyveikből, mert gyakran megesik, hogy pár év után mégiscsak visszajönnek. Vagy a megkeresett pénzükkel akarnak vállalkozást indítani, vagy elegük van az ottani háborús fenyegetettségből – házigazdánk mindkét esetre tud bőven példát mondani.
Különben már itt is jó élni, tizenöt esztendeje egyeteme is van a városnak, ezért aztán rengeteg fiatal jön a környékből tanulni. Összesen nyolcvanezren lakják a várost, és hosszas unszolásra azt is megtudjuk, hogy bizony a zsidók aránya régen tíz százalék alá esett.
A beszélgetés után megkeressük a régi zsinagógát, ahol mosolygó szemű, mesefiguraszerű öreg rabbi fogad. Ő egyetemre készülő fiával és feleségével rövidesen kivándorol Izraelbe, mert azt tartja a zsidók igazi hazájának.
– Sokat szenvedtünk itt – meséli –, és csak anynyian maradtunk, hogy elférünk ebben a kis fatemplomban. Ennek ellenére jókora zsinagóga épült a város központjában, ott már más rabbi van, rám nincs szükség.
Elmegyünk a másik templomba is, ahol már azt érezzük, errefelé nem szűkölködnek az anyagiakban. Hatalmas bőrfotelben ülő úr oktat ki minket a világ dolgairól, egy kérdésre húsz percben válaszol, és többször elmondja, hogy nagyon nyitottak a világra: a különféle rendezvényeikre és tanfolyamaikra a nem zsidó származásúakat is nagy szeretettel várják.
Másnap lemegyünk egy közeli faluba, Valdejmre. Alig tizenöt kilométer, de a pionír időkben egy napig zötykölődött a szekér ezen az úton a tengelyközépig érő sárban. Egy idős nő mutatja meg a művelődési házban berendezett múzeumot, és megígéri, hogy előkeríti az elsőnek ideérkezett ember fiát is. A múzeumban hatalmas, aránytalan szobor állít emléket az első kolhoz megalapítójának, aki bár csak négy osztályt végzett, mégis fejben tudott tartani mindent, és „kemény, de igazságos” ember volt. A szobrát a fémgyűjtők elől menekítették ide a zárható terembe – lám, a hálás utókor errefelé sem ismert fogalom. A gyűjtemény megalapozója párás tekintettel mesél a nagy elődről, de amikor pártbeli érdemeit és az erőszakos téeszesítés idején szerzett kitüntetéseit mutogatja, gyanút fogunk, és eszünkbe jut a Helsinki-szindróma, vagyis az a jelenség, amikor a túszok hirtelen szimpatizálni kezdenek fogva tartóikkal, és méltányosnak érzik helyzetüket.
Visszafelé taxival megyünk, a sofőr hamar elmondja, hogy a „jó világban” a katonai elhárításnál dolgozott, de a peresztrojka után nem volt szükség a munkájára. Most építkezési vállalkozó, a katonaságnak dolgozna, de csapdahelyzetbe került: mivel titkos katonai objektumok területén is volna munka, csak orosz állampolgárokat alkalmazhat, azok viszont délben már alszanak a délelőtt megivott vodka miatt.
– Mi, oroszok nem vagyunk érettek a demokráciára – meséli keserűen –, nekünk rend kell és fegyelem, különben nem működik az ország. Gorbacsov és utódai szétverték a birodalmat, odaadtak mindent a külföldieknek. Putyin már jobb fiú, de nem tud ő sem mindent visszacsinálni. Itt már a kínaiaké a jövő – menjenek Csitába és nézzék meg!
A taxis javaslatától függetlenül Csita a következő állomás – olyan messze van, hogy a transzszibériai expresszen csak arra kell figyelnünk, hogy a megfelelő napon szálljunk le a vonatról. A város központjában levő Lenin-szobor olyan, mint egy kerületi fitneszbajnokság győztese, még mellényén is átdomborodnak a kockák a hasán. A márványozott tér minden egyes járókövében kínai jelek – később megtudjuk, hogy ennek nincs különösebb jelentősége, a beszállító cég üzent ezzel, tízezer li boldogságot kívánva mindenkinek. Alexander N. Novoseltser, a városháza nemzetközi osztályának vezetője megnyugtat: itt nincs kínai probléma, minden a legnagyobb rendben van az egymillió-kétszázezer lakosú tartományban. Itt már nem a Távol-Keleten vagyunk, ezt a részt Bajkálontúlnak hívják, és évente egy százalékkal csökkent a lakossága. Ennek okai a szélsőséges időjárás (a téli minimum és a nyári maximum között hetvenöt foknyi különbség van, és nyáron nagy a szárazság errefelé), gyérült a szociális háló, és nagyon átalakult a gazdaság. A kínai munkások különben jól képzettek és olcsók, szükség van rájuk – persze rendezett körülmények között, de erre garancia az erős idegenrendészeti törvény. A hivatalnok megemlíti, hogy a legutóbbi népszámláláson néhány ember magyarnak vallotta magát, de ő egyet sem ismer közülük.
A város elhagyott, iszonyatosan lepusztult régi központja mellett ósdi fatemplomra leszünk figyelmesek. A szög nélkül készült kétszintes épület ma már az idehurcolt dekabristáknak állít emléket. Ekkor derül ki számunkra, hogy ez a város is – mint megannyi más Szibériában – valaha büntetőtelepnek épült, és mérhetetlen mennyiségű emberi szenvedés árán lett azzá, aminek mutatja magát.
Gyorsan menekülünk innen, négyórányi buszozás árán lemegyünk az Alhanaj Nemzeti Parkba. A 138 ezer hektáros védett övezet egy nálunk is ismerős történet nyomán alakult meg: egy multinacionális cég aranyat kezdett bányászni robbantásos technikával, a nemesfémet ciánnal vonva ki a salakból. Fellépett ellenük az egész orosz tudományos világ, az innen származó híres énekes, a parlamentbe is bejutó Kobzon pedig koncertet szervezett, az itt élő burjátok pedig aláírást gyűjtöttek, így sikerült a bányát bezáratni. Rekordidő, három esztendő alatt nemzeti parkká minősítették a területet, és a Burját Autonóm Tartomány központi büdzséjéből most ultramodern üdülőközpontot akarnak építeni egy nyolcéves program keretében. Itt van ugyanis a buddhisták egyik szent helye, a kapu, amely összeköti az eget a földdel. Rendszeresen idejár a dalai láma is – az első egy hónapra befalaztatta magát a szent hely közelében egy viskóba, hogy semmi és senki ne zavarja őt a meditálásban.
Fölmegyünk a szent hegyre, amely most is – persze helyi mércével mérve – valódi turistaparadicsom. Hétvége van, egy néhány hektáros helyen vagy ezer sátort állítottak fel, ezért egymásba érnek a bográcsok és a köréjük sereglő kempingezők. Van itt barlang, ahol a nők termékennyé válnak, míg fentebb, a jéghideg hegyi patak vizében lubickolnak emberek. A négyfokos radontartalmú vízben legfeljebb két percig szabad ülni, de cserébe megszabadulhatunk érrendszeri, emésztési gondjainktól vagy a fej- és májfájásunktól.
Fölmegyünk a szent helyre, a lyukas szikla valóban lélegzetelállító látvány. Emberek százai zarándokolnak fel ide a többórás úton, hogy pénzt és ételt adjanak az isteneknek. A buddhistákat különben 1991-ben engedték vissza ide, és azóta töretlen a hitbéli fejlődésük – amíg mi fent voltunk, rengeteg fiatal jött, hogy hason fekve hosszan imádkozzék a sztúpa előtt.